Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

objektivitásai. Egy-egy kor /és Befogadó/ a mû alkotórészelnek egymásrahatásából mást és mást ragadhat meg. Sőt, a mü összetevői közül más és más válhat fontossá. Ez "riig alkotórészeinek egymáshoz való viszonyát, vonathozását - tehát az ontológiai térgyiasságformákat változtatja meg. Hangsúlyozzuk, mindezek á változások csak egy bizonyos határig érvényesülhetnek. Addig, ameddig a mór kész Műnek a Művész által rögzített tárgyiasságformai megengedik. /Ha nem: ékkor jön létre a "belemagyar ázás"./ Az Objektum-2-ből ós a Befogadóból a Műre irányuló vektorok nem a Mü elsőrendű tényeit /pl. alakjait ós cselekményét/ változtathatják, hanem az alapvető tények /alakok/ vonatkozásait, és elsősorban azok értékelését. Az értékelések alapvetően különbözőek lehetnek, egészen a mü műalkotás voltának elutasításéig. S mivel a Mű értéke az, ami igazan fontos, ismét ahhoz a megállapításhoz jutunk, hogy létéhez szükséges a Befogadó. Viszony, preferencia és választás nélkül ul. nincs érték, s érték nélkül a Mü mint műalkotás nem létezik. A mü mindenképpen azonos önmagával, annyiban, hogy nem változik alakjainak száma, cselekményének menete, az alakok által elmondott szavak mennyisége, s az alaptónyekre vonatkozóan elmondott azavak jelentőse. Változhat azonban benső világának vonatkozásrendszere, az, hogy az alakok viszonyából melyik a fontos stb. Leginkább azonban az alakok tartalma és a mü világának értékelőse változhat. Mivel az értékelésen ebben a vonatkozásban nemcsak az önértéket kell értenünk, hanem a hatásőrtőket is, a hatásérték pedig az Objektum-2 és a Befogadó vonatkozásrendszerében jön létre, a dráma voltaképp sohasem azonos önmagával. Ugyanakkor azonban az sem állitható, hogy egy dráma mindig más és más. Az előzőekben elemeztük a dráma "határának'' kérdését. Az