Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

potenciák lefutásának végső pontja, lezáródási pontja; a másik a Mi utolsó szava. Á vertikálisan alsó batár egyike a Művész természeti létrétege, másik pedig az ábrázolt alakok beszédéből megérzékelve az ő természeti lét i egük. A vertikális záró vagy fölső határ a Művész által a Műbe épített társadalmi lőtrétegben található jelentések által meghatározott. Ezt a Mü objektiv fölső határának nevezhetjük. Azonban a drámai mü sajátságos képződmény, mivel mindig egy művészi teleológia eredménye, ős ennek következtében csak akkor kerül igazán létezésbe, ha a művészi teleológia másik része - a "Du musst dein Leben ändern" valamilyen konkrét változata - megvalósul. Ez csak a Befogadóval való kapcsolatban, illetve az Után valamelyik állapotában történhet meg. A Mü vertikálisan felső határát azonban szubjektive a Befogadó jelöli ki. Ez a szubjektívnek nevezhető fölső határ a beépített objektiv fölső határon is múlik, illetve azon alapszik. Azonban ennek az un. szubjektív fölső határnak is két része van. Egyik, amit a műbe épitett objektiv határokon alapulva a sokféle tudományos, elméleti stb. elemzés jelöl ki; a másik, amit az egyedi olvasók a maguk befogadói hálózatának, apparátusénak megfelelően jelölnek kl, a ez utóbbi a - valóban szubjektívnek nevezhető - szubjektív fölső határ. Az objektív értelmű fölső határnak mindenképpen a Műbe épitett objektivitások jelentése nevezhető. A szubjektív határoknak is van tehát egy objektívnek nevezhető, mégis szubjektív határa, az, amit a tudományos elemzés határoz meg; és a teljesen szubjektívnek nevezhető szubjektív fölső határt az egyedi olvasók jelölik ki önmaguk számára. A drámai műalkotások cselekményének előzőekben vá-