Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A cselekvés és a cselekmény
lógiai alapjellemzője - először potenciális létet kap a szituációban. Â dráma cselekményének kezdete előtt kialakult szituáció minden később történőt, ezek minden oká* 's motívumát, potenciálisan magába foglalja. A szituá-. o fogalma tehát ugy is megadható, mint egy egyetlen pillanatban összesűrítve létező, még csak potenciális és "mozdulatlan" cselekvéssor. A drámai cselekményt ugy is meghatározhatjuk, mint saját volt-potencialitásának manifesztálódása, konkrét - de persze felidézett - létté való kibomlósa. Mivel a szituáció Összetevői, elemei - akik minden később történőnek minden okát és motívumát már magukba zárták - emberek lehetnek, a szituáció manifesztálódása csak helyzetekben, helyzetsorokban valósulhat meg. A drámai cselekmény - de ennek részletes elemzésére csak a drámai szöveg elemzésekor térhetünk ki - a szituáció tartalmainak, vonatkozásrendszereinek helyzetsorokká való bontása. A szituáció tehát csak az irói terv alapján létesitett helyzetsorokban manifesztálódhat és individualizálódhat. A szituációnak megfelelő életjelenség ismét csak csíraformában létezik a valóságban. A valóságos szituációk a természeti létróteg önállósága, vagy pontosabban: a társadalmi lótréteg törvényeitől való viszonylagos önállósága miatt sohasem lehetnek olyan feszesek, mint a drámai műalkotás szituációi. A halál, a súlyos betegség lehetősége éppúgy nyitottá tesz minden szituációt, mint a társadalmi létróteg azon törvényeinek, e törvények okainak stb. a kialakulásai, amelyek a szituáció létrejöttekor még nem léteztek, nem létezhettek, avagy nem voltak hatókonyak. Ezek az eredeti szituáció manifesztálódásakor olyan elemekké, meghatározókká lesznek, amelyek az eredeti szituációban nem voltak annak részei.
