Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

lag bonyolult "ólethálózatban" jelenik meg. Ha ezt egy iró meg tudja teremteni, akkor hősének cselekvésére vonatkozó alternativ döntését valódinak fogjuk fel, és fogad-'I.: el. A Hamlet

ben a főhős a Rosenkrantz-cal és Gull-, c-nsternnel folytatott pórbeszéde alatt, a nekik elmondott szöveg "mögött" dönti el, hogy a színészeket felhasználja egérfogónak. Döntése a dráma cselekményének egész addigi menetébe beágyazott. Tudjuk, hogy Claudius megölte az öreg Hamletet, hogy Hamlet bizonytalan a Szellem közlésének igazságát illetően; vágyódunk is arra, hogy a király lelepleződjön stb., igy döntését valódinak fogadjuk el. Egy drámai mü cselekménysorában előforduló bármilyen jelenséget - pl. az alakok döntését » valódinak kényszerülünk elfogadni mindaddig, amíg azoknak formája ős lefolyása nem mond ellent annak, ami benső világunkban mint a szóban.forgó jelenségnek természetes formája él. Az pedig a társadalmi létrétegben bekövetkezett, pszichológiai értelmű tanulás eredménye, hogy mit érzékelünk pl. az alternativ döntősek természetes formájának, természetes megvalósulásának. A valóságos történetek egységességéről csak akkor beszélhetünk, ha azok már egyértelműen befejeződtek - egy mü cselekménye akkor is egységesség, ha az olvasás során még csak az első felvonás közepén tartunk. /Ez a jelenség az idődimenziókkal is összefüggésben van, de erre később térünk ki./ Azoknak a törvényeknek és hatásaiknak az érvényesülése, amelyek a természeti létrétegből erednek, illetőleg ott munkálkodnak, minden drámai műben igen erősen korlátozottak. A halált, betegséget stb. okozó törvényeket a társadalmi létrétegben érvényesülő törvényszerűségek érvényrejuttatása érdekében nyomják háttérbe. Az életben bárki súlyosan megbetegedhet, meg-