Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

mégis csak azzal a vonatkozással jelentésteliek, amelyek Jagón keresztül Othellóhoz fűzik. IsmeretesI hogy az egyes alakoknak különböző megnyi]^

'aulas

ai lehetségesek. Polonius vagy Bosenkrantz ugy .'carják kifürkészni Hamlet titkát, hogy kérdéseket tesznek fel, különböző témákat hoznak elő vele beszélgetve. Az olvasó Polonius és Rosenkrantz Claudiuszszal való beszélgetéséből tudja meg, hogy őket a titok felderítésével bízták meg. Az olvasónak ezt az ismeretet kell mozgósítania ahhoz, hogy a Hamlettel való jelenetükben felfedezze ezt a cselekvést, mert ez a szavakból és a fizikai megnyilvánulásokból nem derül ki

. Hamlet ugyanakkor nem árulja el

. mi rejtőzik benne, s ez is cselekvés. Hamlet a hires monológban azt a viszonyt objektivizálja, amely őt az egész világhoz fűzi. Itt senkivel nincs fizikai kapcsolatban, a mégis cselekszik. A vivójelenetben viszont közvetlen, fizikai kapcsolatba kerül Laertésszel és Claudiusszal. Minden drámai alak minden cselekvése mindig egy kisebb helyzetet épit fel. Ezek a helyzetek kialakítói és létrehozói lesznek egy nagyobb cselekvéssornak, cselekvéshálózatnak. Cselekménynek azt nevezzük, ami azokból a helyzetsorokból épül fel, amelyekben a szituáció, s igy a mondanivaló, a világkép manifesztálódik. Tehát végeredményben nem az alakok cselekvése a lényeges, hanem a helyzet, amit a cselekvésük létesit. Minden cselekvés valaki vagy valami máshoz való vonatkozásában kapja meg jelentését, s ez a vonatkozás a helyzet. Ez a másra való vonatkozás drámában csak a szituációra való vonatkozás lehet, még ha közvetlenül egy másik alakra való vonatkozásként jelenik is meg. Drámában nem szoktuk cselekvésnek tartani azokat a fi-