Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
szik, nyilván következménye is elmarad. Mivel tehát Antigoné tette váltotta ki azt a következményt, hogy halálra Ítélték, végülis saját magával került szembe, önmagába ütközött. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tett és következményének viszonya lehet tragikus, de a tett nemcsak akarati, konfliktusos lehet. "Ebben a sorsban - irja Almási Miklós épp a Lear királyról - a világtörténelmi alakok tragédiájának modelljét láthatjuk; a következmény más lesz, mint amit a hősök várnak tetteiktől, mert a régi cselekvésformák az uj történelmi szituációban ellenkező funkciót kapnak", a hőaök "önmaguk készítik elő bukásukat". J Nem sokkal később a drámai alakok jellemének és a tragikumnak az öszszefüggésóről ezt irja: "A nagy tragédiák struktúráját vizsgálva azonnal szembeötlik egy kegyetlen mérleg: a hősöket az juttatja zsákutcába, hogy az emberi képességek maximális kibontakozásának csak pusztitó következményei lehetnek." A tragédia mindig határhelyzetben születik, s a határhelyzet azt jelenti, hogy "a régi történelmi korszak az ember kibontakoztatását csak ugy tudja biztosítani, ha egyben el is pusztítja..." "Ebben van a nagy tragédiák megtisztító szerepe /katarzis/"; "A hős ezeket a végső soron pusztitó feltételeket magáénak érzi", s "Csak a tragédia pillanatában döbbenünk rá, hogy az, amit itt személyesnek gondoltunk, az a régi világ pusztitó ereje volt, a legemberibb indulatok szorosan összefonódtak az embertelenné vált világ múltjával" és "egyúttal itt érthetjük meg Csernisevszkij ama megjegyzését, hogy a tragédiában lép tul az emberiség saját múltján". 2 ^ Almási Miklós kitűnő elemzését adja annak, hogy itt olyan tragédiáról van szó, amely nem akaratból ós konfliktusból származik. Mindazok, amiket elmond nemcsak Learre, hanem Macbethre, Puskin Borisz Godunov-
