Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

létét meghatározzák, egy szituáció részének tekintse vagy ismerje fel és el. A valóságos életben ennek ellenére mindig vannak kialakuló, elmúló, majd újra kialakuló szituációk. /Hangsúlyozzuk, nem azt állítottuk, hogy a valóságos életben mindig vannak tragikus vagy komikus konfliktusok!/ A drámairó minden olyan tényezőt, amelyet e művészi, kettős teleológia érvényrejuttatása a műbe beépit, a dráma alapját adó szituáció részévé teszi. A drámai alakok szempontjából ennek a fordított oldala a fontosabb: az iró a drámai alakok természeti létrétegére, csak azoknak a tényezőknek a szövegbe beépített jeleivel tud utalni, amelyekkel a szituációban résztvesznek. Ez annyit is jelent, hogy társadalmi - de akár a természeti - lótrétegükből csak annyi létezik. Már M. Morgann is megállapította: Shakespeare alakjainak jelleméből mindig csak egy-egy részletet, részt láthatunk ; s ezt ugy fogalmazhatjuk: még Shakespeare alakjaiból is csak annyit látunk, amennyivel a szituációban vesznek részt. /De ezen keresztül őket mégis egész jellemként ismerhetjük meg és értelmezhetjük./ Ezáltal a részekből csak következtethetünk az egészre, de maga az egész jellem nem létezik. Következtetni a jellem be nem mutatott - tehát: drámai műben létezésbe nem hozott - részére valóságismeretünk alapján tudunk. Ez "mondja" nekünk, hogy bizonyos - bemutatott - jellemvonásokhoz bizonyos más - be nem mutatott - jellemvonások szükségképpen hozzátartoznak, mások viszont szükségképpen nem párosulhatnak vele. A drámai alak jelleme szükségszerűen mindig egyoldalú, még akkor is, ha a jellem teljességére - vagy viszonylag teljességére - következtetni tudunk. Az egyoldalúság a szituációba beépítettség következménye. Olyan jellemvonás, amelyre a szituációból kibomló cse-