Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

ológlát hoznak létezésbe - az a különbség, hogy az előző esetben a cselekvésre késztető ember és a cselekvést végrehajtó ember között csak puszta eszköz van. /Még a legfinomabb nevelési eljárások is ilyen puszta eszközök./ A második esetben viszont egy közbeiktatott tényező - a világszerüsóget felvonultatott műalkotás - hozza létezésbe azt, ami eszközzé válik, az irói mondanivalót. A társadalmi valóságban a teleológiát érvényre juttató eszközök között nyilván igen nagy különbség van a revolvertől a nevelési eljárásokig, vagy egy egész társadalom tudatformáló eszköztáráig. Azonban mindegyik csak eszköz, s nem juttat érvényre saját magába beépített mondanivalót, hogy majd az legyen az eszköz a teleológia érvényrejuttatására. Igy tehát az irói mondanivaló az eszköz, s nein a műalkotás; és talán felesleges mondanunk, hogy az egyik legfinomabb és legbonyolultabb eszköz. Mindezek miatt a drámai alakok számára az általuk kifejezendő irói mondanivaló létük olyan létmeghatározója, amelynek a valóságos életben nincs megfelelője. Az irói mondanivaló a valóságos létben élő emberekben nem található létjellemzőt ad a drámai alakoknak. Jago alakjának és jellemének csak egy részét ismerhetjük meg abból, hogy pozitívnek itólt embereket és szerelmet tesz tönkre, vagy abból, hogy mi a viszonya Rodrigóval, Cassióval stb. Ha a történetet valóságos történetnek képzeljük el, lényegében hiányozni fog Jágóból mindaz, ami a történetnek egy műalkotásban való felidézése révén az iró mondanivalójaként él benne. A mondanivaló nem egyenlő egy valóságos történetből leszűrhető tanulságokkal. A tanulságok az eseményben résztvevők, a cselekvők szándékától függetlenül kerülnek létezésbe. Ők nem tesznek semmit annak érdekében, hogy a tanulság levonható le—