Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
iró Objektum-l-ből eredő teleológiaijától függ. A jellemek épp ezért lesznek olyanok, amilyenek, hogy az iró teleológiáját hordozhassák. Azok az irói nyilatkozatok, amelyek egy-egy általuk ábrázolt alak "önálló 11 akaratára utalnak, nyilván metaforikusán értendők. Az "önálló akarat" egyébként is csak az irói alkotófolyamatban "nyilvánulhat m*»g n , amikor a mü kész, erről már nem lehet szó. De az alkotófolyamatban is csak annyit jelenthet, hogy az iró az általa létrehívott alak tulajdonságai alapján korrigálja eredeti teleológiai tételezését, illetve annak hibás pontjait. Ez a hiba derül ki az ábrázolás során, s mivel ez az alak ábrázolása közben derül ki, minősíthető az alak "önálló akaratának", hiszen az alak jelleme kényszeritette az irót teleológiája hibás pontjainak kijavítására, módosítására. A valóságban élő ember egy másik ember akaratának engedelmeskedve sem "mondanivalóját" fejezi ki. Ha társadalmi törvényeknek, vagy egy közösség normáinak engedelmeskedik, akkor ezek épp az ő cselekvésőben kapnak életet, igy kerülnek létezésbe, tehát ez sem mondanivaló. A más emberek cselekvését befolyásoló vagy az ezt megszabó embereknek /pl. a tágan értelmezett neveléssel is/, nem "mondanivalójuk" amire kényszeritik vagy késztetik a többit, hanem valamit létezővé, eleven erővé akarnak tenni. A terv sem egyenlő azzal, hogy az adott embert vagy csoportot egy "kompozicionális" erővel lásson el, amely az embereket egységessé teszi - az efféle törekvések csak diktatúrákban találhatók, s mindig "gleichschaltoló" jellegűek, de akkor is azt célozzák, hogy valami konkréten ós közvetlenül létezésbe kerüljön. A drámai alakok beszédét teszi olyanná az iró, minth a azok valóban rendelkeznének valamiféle alternativ döntés lehetőségével. A valódi "döntés" lehetősége fel
