Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Mása: /hevesen felzokog/ A jelenet borzalmas. Valóban kegyetlen már maga a búcsú is, amikor két ember arra vár, hogy bizalmasan szót válthasson egymással, és akkor ezt ott valakinek a jelenlétében, tanú előtt kell végigcsinálni. Kezd kifejlődni valami, megjelenik egy érzelmi sugárzás a két ember között, valahogy szavakká akar formálódni, és akkor vág bele a jelen lévő tanú, Olga szava: "Elég már!" Nem tetszik neki, vagy nem birja elviselni, vagy úgy érzi, hogy kényelmetlen ez a szituáció. Bármint is van, ez egy kegyetlen vágása a jelenetnek, és mégis benne vagyunk abban a kegyetlen hatásban, ami jellemzi Csehovot. Tehát a lira fölépítésében és a lira megtörésében, az állandó vibrálásban van ez a sajátos kegyetlenség, amely jobban fáj az embernek, mint amikor valakinek a nyilt szinen kitapossák a szemét. Az egy más dolog, az a sokkirozáshoz, vagy a szinpadi szuggesztióhoz tartozik hozzá. Ez a fajta kegyetlenség azonban rendkívül mélyre tud nyúlni, és valójában egy olyan viz alatti jéghegyet tud érzékeltetni, amiről a tegnapi rendkívül érdekes előadásában Gyemidova beszélt. Ez a kegyetlenség tulajdonképpen, én úgy érzem, annyi réteget tart még magában a dialógus-technikájától a Urával való bánásmódunkig bezárólag, hogy nem kerülhet ki, és szükségképpen nem merül ki a "kegyetlen szinház" eszközeinek alkalmazásában, vagy kritikájában. És én azért vagyok optimista és bátor abban a kérdésben, hogy mi az, amit mi át tudunk venni az abszurd szinház, a "kegyetlen szinház" eszközeiből. Mert ha egy ilyen modellben tudunk gondolkozni, mint a csehovi szinház, akkor a kegyetlenséget óhatatlanul humanizálni tudjuk, tehát meg tudjuk találni azokat a befogadási eszközöket, amelyeket ugyan "félreértve", átalakítva - de alkalmazhatunk. És egy olyan szinházi összhatást tudunk mégis beépiteni, ami nemcsak lebilincseli a nézőt, hanem hosszú időre ellátja emberi és gondolati tartalommal. Köszönöm szépen a figyelmüket.