Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Miklós, megtartva Lukács György eredeti koncepcióját, egyben finomitja és tovább is fejleszti azt. A szocialista realizmus drámaeszményének ő is a shakespeare-i hagyományt tartja. Ennek hatókörét azonban mesterénél jóval r"

4

inesebben határozza meg az európai drámában, ő magát, a polgári korszak drámáját is egymással szembenálló tendenciákra bontja, méghozzá alapvetően két irányzatra: a Shakespeare legméltóbb örökösének tartott orosz és a francia klasszicizmuson túllépni nem tudó német drámára. A szerző konkrét müvek összehasonlító elemzése révén pl. Schiller Dernetriusának és Puskin Borisz Godunovjának, Hebbel Mária Magdolnájának és Osztrovszkij Viharának az összevetésével éppen közéletiségénél, társadalmi tényező voltánál fogva mutatja ki, miként jut el a polgári lét nagyerejü bírálatához az orosz dráma, hogyan közelíti meg leginkább az emberábrázolás és társadalomrajz shakespeare-i teljességét. Érdekes ilyen szempontból összevetni Almási Miklós könyvét pl. a közöttünk ülő szovjet kutató, Sah-Azizova könyvével, "Csehov és a korabeli nyugat-európai dráma". Almási összevetve a nyugat-európai un. új drámát az orosz kritikai realizmussal, elsősorban a különbözőségekre mutat rá. Sah-Azizova elvégzi az ellenpróbát is. Csehov drámai forradalmához analógiákat keres, és mutat ki a korabeli nyugat-európai drámában. Az 196o-as évek új Csehov játszásának nyitánya Ádám Ottó Cseresnyéskertje voltj1956-ban Szegeden, majd a Madách Színházban. Ezután következett Lengyel György Sirály előadása és a közöttünk ülő Berényi Gábor szintén újszerű, szatirikus értelmezésű Cseresnyéskert előadása a szolnoki Szigligeti Színházban. Azután egyszerre három Sirály előadás kavart vihart a magyar szinházi életben. Két frissen kinevezett fiatal főrendező tehetséges és kihívó programbeszéde volt közülük kettő, a harmadik pedig volt professzoruk okos, higgadt, és nem kevésbé érdekes válasza. Nemzedéki