Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

dező szinháza volt, és minden rendező - most nem akarom felsorolni idő-megtakaritás céljából az összes rendezőt igy vagy úgy végigjárta azt az utat, amelyen Csehov kikerülhetetlen mozzanat, lépcsőfok volt. A mai szinház egyik nagyon jellemző sajátossága, hogy a rendezők nemcsak egyszer fordulnak Csehovhoz, hanem életükben többször is visszatérnek hozzá, más müvek színrevitele során is felhasználják tapasztalatukat. Csehov-ciklusok keletkeznek, miként Magyarországon is. Tegnap Alla Szergejevna Gyemidova beszélt arról, hogy ami a csehovi drámákban az un. "felszín alatti réteg", az most felszini réteggé vált. Ez rendkivül nagy lehetőségeket rejt magában mind a tragédia, mind a groteszk irányában. Csehov a hatvanas évek színházművészete számára á drámaiság és a szinpadiságnak olyan mozzanatait hozta felszínre, amelyek korábban nem voltak meg. A mai alkalommal szó esett már a szürrealista Csehov-szinházról, de az én véleményem szerint talán igazabb lenne inkább filozófiai Csehovszinházról, vagy metaforikus Csehov-szinházról beszélni. Való igaz, hogy a mai Csehov-értelmezések - szinpadi értelmezések - nem egyfajta folyamatot érzékeltetnek, hanem a folyamat eredményét viszik át, ültetik át szinpadi alakokba. Valóban az első színpadképtől kezdve a színpadon egy - az ember számára ellenséges - hideg, elidegenedett világ elevenedik meg. Valóban, a természet szépsége, a költészet, a szinek eltűntek ebből a csehovi színházból. De vajon ez az egyes rendezők önkénye, szeszélye, hibája volt-e, avagy pedig önkifejezésük sajátos módja? Nekem úgy tűnik, az utóbbi. Annál is inkább, mert a mai ember - és különösen a mai fiatalság - nehezen tudja önmagának felidézni a múlt század végének világát, és éppen ezért ezt a világot is valamiképpen formulázva, valamiképpen - és természetesen, ebből következően - bizonyos mértékig egyoldalúan kénytelenek bemutatni. És miért ilyen expresszivek, miért időn-