Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Csehov-előadással kapcsolatban is. Ahogy Horvai visszatért most egy új magyar darab - Csurka darabja - kapcsán a realizmus útjára, ugyanúgy reméljük, hogy â hetvenes évek végén és a nyolcvanas években a korszerű Csehov-játszás is meg fog szabadulni egyfelől a szentimentális, másfelől a dehumanizált hangtól, és megszületik az a szintézis, amelyben mindkét útból a legjobbakat leszűrve egyfajta tisztább, és keresetlenebb értelmezés jelentkezik. Köszönöm szépen. Bizó Gyula; Engedjék meg, hogy megköszönjem Vámos László főrendező elvtársnak a felszólalását, amely rendkívül éles polémiát tartalmazott, poátikus hangvételű volt, és ami mindannyiunkat töprengésre, gondolkozásra késztet, talán még ellenvéleményre is. Most engedjék meg, hogy a szót átadjam Sah-Azizova elvtársnőnek, Tatjana Konsztantyinovnának. És engedjék meg, hogy a felszólalókat arra hivjam fel, hogy egy kissé fogják szűkebbre a felszólalásukat, mert az idő korlátoz minket. Tatjána Konsztantylnovna Sah-Azizova. kandidátus, a Moszkvai Művészettörténeti Intézet tudományos főmunkatársa: Amikor Moszkvában meghallották a kollégák, hogy e konferencia Magyarországon lesz, feltették nekem a kérdést: "Nem lenne logikusabb, ha hasonló konferenciát Csehov hazájában rendeznénk meg?'' Erre a kérdésre könnyű volt válaszolni. Magyarország olyan ország, ahol Csehovot szeretik, ismerik, tanulmányozzák, és játsszák. Éppen azért, mert természetesen Csehov már nem csupán az orosz nép, vagy egy ország tulajdonát képezi, hanem az egész világkultúra része, éppúgy, ahogy Shakespeare, vagy akár Bredht. "Csehovi" ország /tehát olyan ország, amelyben valóban értik is, játsszák is