Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

A "kegyetlen szinház" és a nyugati modern irányzatok az élet értelmetlenségét, az emberi kapcsolatok lehetetlenségét, morbiditást, cinizmust, nihilizmust sugallnak. Ez természetesen nem értékítélet, mert azokon a helyeken, ahol ezek a drámák születtek, ott valóságos életérzéseket fejeznek ki. Ilyen módon a hetvenes évek szinháza Csehovot is - mint Shakespeare-t és még egy sor klasszikust médiumnak használja fel, hogy ezeket az áramlatokat valami módon feldolgozza. Tehát szerzői szindarabként - mint ahogyan szerzői filmek vannak - Csehov sem kerülheti el sorsát. Ürügy arra, hogy egy rendező koncepciója valami fajta irodalmi talajon virágozzék ki. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy sokszor politikailag sanda tendenciák burkaként. Az utóbbi évtized rendezőmüvészetét amúgy is - ahogy ezt tegnap Berényi Gábor emlitette - jellemzi egyfajta olyan exhibicionizmus - a szerző elé tolakodás is - ami akkor érzi igazán magát megvalósultnak, hogyha a dolgot valamilyen módon a talpáról a fejére fordítja. Tehát e szerint az ars poetica szerint a rendező dolga valamit kitalálni, vagyis vitaanyagot adni, nem pedig alakokat, jellemeket, és helyzeteket teremteni. Ilyen módon egy-egy sajátos koncepcióban a Csehov drámák alapvető cselekményvonala és a jellemek fejlődése esik áldozatul a rendezői elképzelésnek. A csehovi drámák minden esetben a világostól a sötétig fejlődnek. A példák adottak: a Három nővér a 18 éves Irina születésnapján kezdődik. Tavasz van, Irina fehér ruhában van és a reménytelen ólmos őszön fejeződik be, amikor a nővérek magukra maradnak. A Ványa bácsi világos napfényes kertjében^ a hintázó Jelenától - ami, azt hiszem nem csehovi instrukció, talán már ez Sztanyiszlavszkij, vagy Nyemirovics-Dancsenko gondolata volt addig a zárt szobáig tart, ahol egy lámpa fölé görnyedve