Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

tattá és kinevette. Erre épül az egész előadás. Például Ranyevszkaja a Cseresnyéskertben hirtelen kitör: "A gyermekem, a fiam itt fulladt meg! Ebben a tóban: de miért fulladt meg, miért?!" Itt a színésznőnek mindent bele kell adnia. És utána egy nagyon jellemző mozzanat következik. Megtörli könnyeit, letörli, és azt kérdezi: "De hát miért kiabálok én? A másik szobában Ánya alszik." Ami nekem különösen tetszett Efrosz rendezésében a dialógusok beállítása. Ismét példával élve: Ranyevszkaja teljes szenvedéllyel emlékezik: a gyerekszobáról, a gyerekkoráról. Mig korábban szavait patetikus hangon, tónusban tolmácsolta a színésznő, akkor az új előadásokban, Efrosznál mindez kitartott és egészen - ha úgy tetszik - monoton tónusban hangzik el úgy, hogy egyszerre érződik az irónia is. A mai ember iróniája a régmúlt felett és az önmaga érzelmeivel szemben kialakult iróniája. De ettől még az érzelmek mélyek és teljesen őszinték. Lehet hogy mindez, furcsának tűnik, de nem szabad elfelejteni, hogy a Cseresnyéskert alcime szerint - komédia. A Sirály - szintén komédia. Nos, nem véletlen, hogy Hejfec éppen a Sirályt viszi szinpadra. Nem akarok türelmükkel és idejükkel visszaélni; a Cseresnyéskert előadásával kapcsolatban csupán egy mondat: Efrosz előadásáról nem beszélni kell, hanem meg kell nézni. Befejezésül engedtessék meg részemről egy tudósítás: L jubimoy^ a Csehov-kutatój Pápernijjel közösen most egy - a korai Csehov müvekből készült - ciklust visz szinpadra, aminek a cime: Panaszkönyv. A panaszkönyvbe mindenki beirja a panaszát. Maga Csehov is. Bár, ahol Ivanov írja be a panaszát, Csehov nem irná be ugyanoda a maga panaszát. De ez az én személyes véleményem.