Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)
hangvételben áthangszerelt szöveg, addig ez mindenképpen káros irányban befolyásolja a rendezőket és a szinészeket. Ez - természetszerűen - hosszú éveken keresztül csábitott egy olyan előadás-,rendezés- és játékmódra, amely könnyes, érzelmes, tul-lirizált, óriási szünetekkel elnyújtott, álcsehovi előadásokat szült. Szerencsére a hatvanas évek magyar színháza a rendelkezésre álló magyar szöveg ellenére is megpróbált egy realistább, sokkal emberibb, emberközelségü előadás-stílust megvalósítani, amelyben jobban érvényesült a müvek belső humora is. Ez persze senkit sem mentesíthet a felelősség alól., Végre nyomtatásban is meg kellene jelennie egy teljesen új, Csehovhoz méltó, hiteles drámaforditás-kötétnek. A másik dolog, amiről beszélni szeretnék a következő. Szerencsére Nagy László barátunk fiatal ember, és éppen ezért ő érthető módon csak az utóbbi néhány év Csehovelőadásairól beszélt részletesebben, főleg azoknak a fiatal rendezőknek a munkájáról, akik most a\"legmenőbbek", hogy igy fejezzem ki magam. Nos, én nem érzem magam sem öregnek, sem konzervatívnak, már csak azért sem, mert azt a bizonyos akkora port felvert 196l-es szolnoki Cseresnyéskert-rendezést, amely olyan heves és szenvedélyes támadásokban részesült, azt. én követtem el. Ennek ellenére az az érzésem, hogy baj van ezekkel a nem túl szerencsés módon fetisizált Csehov-előadásokkal. Két alapvető baj. Az természetes dolog, hogy a régebbi "lirai 1 * és "költői" Csehov-előadásokra való reakcióként világszerte egy szárazabb, kegyetlenebb Csehov-kép jelenik meg és ez a divatos irányzat megihleti a mi fiatal rendezőinket is. Ez érthető. De van olyan érzésem, hogy nem egy fiatal rendezőnk egy-egy adott Csehov-mü megrendezése helyett azt
