Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

kaját ő olyan emberként formálta meg, aki két kor torlódásában, azok ütközőpontjában él: aki tudja és tisztában van azzal, hogy pusztulás veszi körül, hogy maga is pusztulásra Ítéltetett és mégis benne koncentrálódik mindaz az emberség, mindaz az intelligencia, amit az orosz kultúrától örökölhet a századvég - az emberi magatartásformától kezdve az intellektusig - s minden következő kor és nemzedék is. Az ő Ranyevszkajájában valami megtört, mégis minden mozdulatában hallatlan lenyűgöző báj, magával ragadó báj rejlik. Ez a báj mágnesként vonzza magához a csehovi dráma minden más hősét. Ez a báj ragadja magával és vonzza magához a nézőt is. Az emiitett szovjet Csehov-előadások egyszerre jelentettek egyfajta tiszteletadást a sztanyiszlavszkij!, nyemirovics-dancsenkői hagyomány iránt, és egyszerre jelentettek új szót is a szovjet Csehov-értelmezésben a Csehovbemutatók sorában. Én nem láttam a Horvai István rendezte Cseresnyéskert-előadást, de Krakkóban, a krakkói Régi Szihházban egy új Cseresnyéskert-bemutató részese voltam. A Jeroczki rendezte előadás valóban új Cseresnyéskert-értelmezést nyújtott. A darabot a rendező úgy fogta fel, mint két. világ, két kultúra, két magatartás olyan vitáját, harcát, polémiáját, amelynek célja Anya, az ifjui lélek megnyerése. Az egyik erő a pragmatista - ha úgy tetszik, durva, kiméletlen - Lopahin magatartásformája, szellemisége. A másik pedig egy extravagáns különc, a Trofimov alakjában megfogalmazott magatartás, ugyanúgy durva, végletes formára alakítva az előadásban. Maga Ranyevszkaja pedig mintegy kivonul a világból. Ő úgy érkezik, mintha halottsiratásra érkezne, és a rendezésben s az előadásban ez a belső vita - két kultúra, két magatartás, két szellemiség vitája az ifjúi lélekért - lesz a meghatározó és a központi konstrukciós elem.