Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

replők, nyilvánvaló módon a hitelesség igényének érvényesítése érdekében. A kritika lényegében kétpontot ragadott meg. Tartalmilag felismerte, hogy /talán kicsit túlságosan is előreszaladva/ "Csehovtól egyenes a vonal Leninig", hogy a társadalmi mondanivaló határozottan, de Ízlésesen előtérbe került; egyöntetűen kifogásolta azonban a játékstílus zavarosságát, amelyben "az antik tragédiától a karikatúráig valamennyi szinjátszóstilus keveredik, üti egymást és természetesen a darabot", sőt olyan Ranyevszkaját láttunk, "akibe Mikszáth és Móricz egy kevéssé belerajzol t". - Lényegében nem ment túl ezen a fokon az 195o-es főiskolai vizsgaelőadás sem. Az eklektikán még nem tudtak úrrá lenni. Az első és mindmáig emlékezetes, megdöbbentő erejű szintézis a Katona József Szinház Ványa bácsi előadása lett 1952 áprilisában, Gellért Endre rendezésében. Akik látták, félreérthetetlenül felismerték, az után az előadás után nemcsak Csehovot nem lehet már a régi módon játszani, de általában véve, színházat sem. A Nemzeti együttese elmélyült, nagyszerű művészi tettet vitt végbe: az első pillanattól kezdve szuggesztív erejű, humort és tragikumot pontosan adagoló realista előadás jött létre, amely a "kamarazene bensőségével" szólalt meg /Hubay Miklós kifejezése/ és belső izzásával eleve legátolt mindenfajta erzeigest, szentimentalizmust. Érdekes, hogy Bóka László "a sematizmus elleni küzdelem egyik legnagyobb harci tettének" minősítette Gellért rendezését. Ami természetesen, annak is a jele volt, hogy ebben az időben már mutatkoztak művészi életünkben a sematizmus jeleit, sőt tudatosodott az is, hogy túl kell lépni rajta. A szintézis és újraértelmezés jegyében született meg a Madách Szinházban 1954 októberében Horvai Három nővér rendezése is. Különböző okokból ugyan nem jött létre olyan