Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

szerelmében csapódik ki, A boldogtalan szépasszonyt Ruttkai Éva játssza. Büszke és érzéki, hisztérikus és nagylelkű, lusta és kényes, mint a szépasszonyok általában. És még valami, ami ennél több: színésznő. Akár Maugham Szinház cimü regényének elragadó főhőse, akinek vörös kendőjét az utolsó felvonásban szürke utiköpenye fölé tériti, ő is színésznő. Gyáva lenne Jelena Andrejevna, amiért megfut Asztrov és a szerelem elől? Meglehet, hogy igen. Ruttkai Éva alakításában azonban nemcsak az unalmában flörtölő professzoraiét érezzük, hanem az örök asszonyt is, akinek itt az a drámai funkciója, hogy partner legyen a főhős életének kiteljesedésében vagy bukásában. És a főhős: Ványa bácsi. Szóltunk már Horvai István 1954-es Három nővér rendezéséről. Csaknem 2o év elteltével nemrég a rendező Ismét Csehovhoz fordult, hogy egy újabb társadalmi és lélektani szituációban ábrázolja a Csehov-hősök magatartását, akikben ő kortársi, társadalmi és pszichológiai típusokat tud ábrázolni. Horvai két legutóbbi Csehov-rendezése, a Három nővér és a Cseresnyéskert ellentmondásos kritikai visszhangot váltott ki. A Három nővért a Vigszinház egy év előtti kijevi és moszkvai vendégszereplésekor szovjet vendégeink látták, a Cseresnyéskertet pedig remélhetőleg még lesz alkalmuk magnézni. Kétségtelen, hogy - különösen az utóbbi esetében - támaszthatók bizonyos ellenvetések az előadás kicsengését illetően. Lehetetlen nem látni azonban, hogy mindkét mü egy művészi fejlődési vonal szerves része. És itt nemcsak Horvai egyéni életmüvéről van szó, aki ezalatt a 2o év alatt a statikusan értelmezett pszichológiai realizmustól eljutott a mai rendezésének finoman motivált és mégis támadóan lenyűgöző koreográfiájához. Ez a két előadás meggyőzően érzékelteti a modern színpadi realizmusnak azokat az új, árnyalt eszközeit is, amelyeket az utóbbi évek során a Vigszinház kollektívája egy sor klasszikus és modern előadásban kiko-