Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

beri kiteljesedésért, a művészi karrierért Nyinanak fel kell áldoznia a szerelmét, a személyes boldogságát, a gyerekét. S nem igaz, hogy ki tudja nőni ezt a veszteséget. Amikor Bodnár Erika az utolsó felvonásban meghallja Trigorin hangját a szomszéd szobából, s zokogva bevallja, hogy még mindig őt szereti, akkor megértjük, hogy Nyina nem született újjá a szenvedély és a szenvedés próbáin. Hogy bár megkeményedve és kifosztottan, egy bizonytalan szinészpálya kezdetén - ő még most is ugyanaz az érzelmes kis vidéki lány, aki volt. Sorsában feltűnik ugyan a felemelkedés lehetősége, de tulajdonképpen ő is áldozat. A varázsos tó partján éltek, szerették egymást, de még túlságosan tapasztalatlanok voltak, rosszul ismerték az érzéseiket, s azok kegyetlenül becsapták őket. Az igazi, a nagy életre vágytak, az azonban könyörtelenül eltaposta őket. Ki tehet .minderről? - kérdezi vádlóan a két fiatal rendező. A feleletük egybehangzóan az, hogy a befutottak, az élet, és a művészet jóllakottjai, Trigorin és Arkagyina, a rutinos mesteremberek, akik kisajátították az elsőbbséget a művészetben, és csak azt tartják törvénynek és valódinak, amit maguk csinálnak. Minden egyebet elnyomnak, megfojtanak. Ezek Trepljov szavai, akinek drámájára a két előadás épült. Az élet azonban úgy látszik bonyolultabb, mint a fiatal drámairó hitte, és mint a fiatal rendezők hitték. Ádám Ottó a Madách Szinház előadásában két nagyszerű művész, Tolnay Klári és Gábor Miklós alakításában összegezi a maga nemzedékének tapasztalatát az életről és a művészetről. Azt ugyanis, hogy a kettőt nem lehet Összecserélni, jsem szembeállítani egymással. Az érzéketlen ember nem él igazán, de fordítva is igaz: nagy művész is csak az lehet, aki érzékien is megéli, ha úgy tetszik - végigélvezi az életét. Gábor Miklós Trigorinja azért szerencsésebb ifjú vetélytársánál az irodalomban és a nőknél egyaránt, mert jobban szereti az életet. Még a munkában is - amelyre pedig olyan