Mihályi Gábor: Hamletekre emlékezve - Gábor Miklós levelével (Színházelméleti füzetek 3., Budapest, 1976)

és mindig megújuló feladatát: saját eszközeinek tudatos birtokbavételét

. Éppen ez: a szinház tudatos meghódítása a szinház által - egy-egy társulat felépülésének és újra felépülésének folyamata - ez visz életet a díszletek közé. A No mesterei tudták, hogy mi mindent kell komolyan venniük, még az időjárást is, ha színpadra lépnek. A fizikában vagy biológiában egyes fogalmak a nagyságrendtől függően értelmesek vagy értelmetlenek, jelenthetnek igazságot vagy tévedést, használhatóak vagy használhatatlanok. Igy van ez a színházban is. Szinházi vitáinkra - és ami nagyobb baj : a szinházi ügyintézésre! - az jellemző, hogy mindenki "nagyban" gondolkozik. Ez pedig, ha komolyan és közelről vizsgáljuk a dolgokat, egyszerűen hamis gondolkodás. A szinházról senki se beszél a publicisztika szinte snél mélyebb szinten. Az "elvi" szempontok elnagyoltsága éppoly hibás eredmények hez visz, mint ha csak lakás és anyagi kérdésekről van szó

. Ezért a szinházi viták mindig zsákutcába futnak, minden "szempont" hamisnak bizonyul, "elvileg" minden rendbehozható. "Elvileg" semmi ellentét nincs vidék és Pest, színész vagy rendező közt. A gyakorlatban azonban más a helyzet. Megpróbálok közelről nézni csak egy kis "kört" - a tehetetlenség egy kicsi zsákutcáját. Napjainkban a néhány "vidéki" rendező gyenge, vagy kezdő színészekkel dolgozik; a "pestiek" kiváló színészekkel. Ez az általános kép. Ezért ugy tűnik, mintha a vidék a rendezők birodalma lenne, Pest a szinészeké. Holott fordítva van. A vidéki rendezők vergődnek, elképzeléseik nem tudnak megvalósulni, mert nincs megfelelő szinész-gárdájuk, a pesti színészeket pedig az országos hírnév, a pénzkeresés, a kényelmes élet lehetősége kiszolgáltatja rendezőiknek és igazgatóiknak /akik leveszik vállukról az önálló munka terhét/, bár ezt a tényt a megszokás és siker elfedi előlük. /Végül is egy szinésztől alig várnak mást, mint hogy kedves és engedelmes legyen, lehetőleg még gügyögjön is./ Tehát: a vidék árt a rendezőknek, Pest árt a színészeknek. A pesti szinész mégsem megy vidékre. Nem csak mert anyagilag ráfizetne, ha-