Kerényi Ferenc: A színjátéktípusok történeti leírásának elmélete és gyakorlata. Hamlet-előadások hazánkban 1790-1840 (Színházelméleti füzetek 2., Budapest, 1975)

irodalomtörténeti-filológiai értékű, hanem kimutatható a dramaturgiában, a kritikában és - Egressy Gábor révén az átlényegülő romantikus játékstílusban is. 1835-ben, Pergő Celesztin budai vendégjátékán együtt látjuk a régi iskola minden modorosságát: egységes értelmezés nélküli alakitás, színfal-hasogató hangerő, értelemtől független hangsúlyozás, ismétlődő gesztustár /"fejének gyakor Ízben használt egyik,öklére támasztása, állának markába tevése és simogatása.••"/ gyengítette az eszmeileg és nyelvileg amúgy is idejét mult átdolgozás szinrevitelét. Egressy ugyanezen évben még szintén a Kazinczy-forditás alapján "érzelgő bus legény"-t formál, alkalmasint az 1834ben Pesten vendégszereplő öregedő Katzianer hatására. Kassai és debreceni vendégjátékainak ekkor még kevés sikerű Hamletjében a szerepformálás kiforratlansága a közönség régi beidegződéseivel találkozik, a testes és nagy hangerejü Celesztin alakításának emlékével. Az egységes, romantikus Hamlet-értelmezés /a német romantika elméleti hatására/ az 183o-as években viszont már a gyakorlattal párhuzamosan született meg: Tóth Lőrinc tanulmányában /Hajzolatok, 1835/, majd - már a Vajda Péter-fordít ás alapján - Egressy szerepértelmező Írásában /Athenaeum, 1839/ és Vörösmarty recenziójában /ugyanott, 1841/» Közös bennük a Schröder-átdolgozás egysiku jellemeinek kárhoztatása. Az uj felfogás szerint Hamlet cselekvés-képtelensége adja a jellem fő vonalát, amelyet azonban nem lehet a változatosság rovására érvényesíteni - egész és rész, alapvonás és ellentétekből épített szerepformálás egysége /Egressy szavával: a "praecisio"/ adja a színészi értelmezés szabadságában az átlényegülő művész számára a sokszinü alak megfejtésének lehetőségét. Ugyanez áll - Tieck gondolatmenete a magyar elmélet eg szében folytatódik - a mellékszereplőkre, akiket a Schröder-átdolgozás szintén egy vonásra