Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

A művészeti ágnak ez a gazdag struktúrája könnyen érthetővé teszi, hogy a befogadóban miért tudja felkelteni éppen a szinház olyan gyorsan az élet teljességének és közvetlenségének benyomását. És ugy látszik, hogy ha már az ember fejlődéstörténetileg ugy alakult ki, hogy a látása és a hallása egymást erősitve és fokozva uralkodik a többi érzékszervén, mert közvetlen a kapcsolatuk az elvont gondolkozással, akkor müvészettörténetileg a szinház ezt a valóságos tényt tartja tiszteletben, és produkálja újra a maga egynemű közegében. Mert bár igaz, hogy a kifejezetten látás-művészet is felkelti a szemlélő kvázi-hallását, és a hallás művészete is ingerlő impulzusokat bocsát ki a látóidegekre, mégis a szinház az, amely a kettőt erőlködés nélkül egyesíti, helyreállítva eredeti egységüket, és felkelti a befogadóban a mindennapok gyakorlatában tapasztalt valóság benyomását. Mivel a művészi szinjáték a beszédet összekapcsolja a látvánnyal, a teret az idővel és mind a négyet egymással, a, cselekvés-szituációk szinte végtelen sokféleségé^ képes létrehozni. Ennek az a jelentősége, hogy erre épülve, ebből kinövesztve lehet megteremteni az élet totalitásának művészi képmását, a cselekvéssé sűrített emberi lét művészi "valóságát"• Az objektiv valóságnak eme két kategóriája /tér és idő/, valamint a művészi appercepció két döntően lényeges érzékszerve /látás és hallás/ a színpad világában kapcsolatba kerülve felerősiti egymást, uj variációkat teremt. A beszéd felidéző ereje olyan, hogy segítségével "láthatóvá" válik amit hallunk, de az emberi szó ad segitséget a látványt felkeltő színpadi berendezésnek is ahhoz, hogy egyszerre csak "beszólni!! kezdjen. Két példával világosítsuk meg az elmondottakat. A Lear király III. felvonásában