Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

az antikvitástól a középkori himnuszokon át a reneszánszig és tovább, napjainkig. A személyes, szubjektív hangvétel a témát és a kidolgozást illetően természetesen változik, de a lirai én kifejezési szándéka a valósággal való szakadatlan érintkezésben biztosit ja a miifaj folytonosságát. Az epikában a klasszikus görög és római irodalom felbomlása után a folyamatosság másodranguvá válik, ám a műfaj változási készségét bizonyltja az, hogy az eposzt felváltja a modern európai regény /Cervantes^ sót ezt megelőzően a novella /Boccaccio/. Másként van ez a drámában. Erre lényegében sem a lira folytonossága, sem pedig az epika nagy formaváltása nem jellemző. A dráma története arról tanúskodik, hogy bizonyos csúcsok elérése után esetleg évszázadokig sem tapasztalható sem előrehaladás, sem műfaji megújulás. Könnyen csábithatna bennünket az a polgári-szellemtörténeti felfogás, amely búvópatakként, földalatti, titkos szellemi csatornákon továbbfejlődő jelenségnek tartja a drámát. Azonban ilyenről nem beszélhetünk. A dráma ténylegesen eltűnik

, mert hiányoznak azok az objektiv és szubjektív feltételek, amelyek létét biztosítanák. Pormastrukturájának, műfaji törvényeinek konzervativizmusa ugyancsak kedvez a diszkontinuens fejlődésnek. Az antik görög dráma klasszikus korszaka másfél századig sem tartott. Két évszázadnyi szünet után jön Plautus, ha ő egyáltalán cezúrát jelent Arisztophanész és Shakespeare között. Azután eltelik mintegy 1800 év anélkül, hogy igazi dráma születne. Shakespeare és az őt közvetlenül megelőző korszak alig hatvan év skáláján belül helyezkedik el. A Goethe koráig tartó ujabb két évszázadnyi szünetet csak a francia klasszicizmus sztíkitja r.eg. Lukács György mélyreható elemzéssel tárja fel e jelenség okát, amikor azt irja, hogy a drámai ember ábrázolása korántsem egysze-