Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)

VIII. Interjúk - Bocsárdi László - rendező

Az Übüt először a rendszerváltás előtt rendezted meg, majd közvetlenül azután. A két előadás között, melyek voltak a legnagyobb különbségek? A szemléletmód nem változott. Másodszor azért rendeztem meg, mert azt akartam, hogy induló hivatalossá váló színház első előadása, olyan legyen, ami jelzi, hogy mi mit akarunk. Ezért választottam az Übüt, azóta sem rendeztem előadást kétszer, a Lorca Vérnásza, amit most rendezek a második ilyen darab. Nyilvánvaló, hogy az új színészek miatt másképp nézett ki az előadás, de alapvetően nem változott. Nem ennél a két előadásnál szeretnék időzni, hiszen ezekről rendkívül sok kritika született, de van egy olyan, amit keveset játszottatok, kevés szó esett róla, mégis azt hiszem, hogy jelentős volt. Blaganak Manole Mestere... Az eredeti szöveget nagyon meghúztuk. Egy terjedelmes, három felvonásos drámából indultunk ki, és amit létrehoztunk, az egy nagyon tömör húsz perces előadás. A Kőműves Kelemen témát dolgoztuk fel benne, nagyon visszafogott és intenzíven megélt állapotokra építve. Abban az időben megnyertük az országos fesztivált vele, ahol ott voltak a bukaresti kritikusok, akiket megütött az előadás, pedig nem is értették a szöveget. Egy út vége volt, a beleéléses játékmódnak egy nagyon szélsőséges módja. Összesen kétszer játszottuk, többször nem mertük, mert nagyon erőteljes rákészülést igényelt és a színészek önmagukkal kegyetlenek kellett, hogy legyenek. Bosch képeket tanulmányoztak munka közben, azokból indultunk ki, ahhoz, hogy a lelki torzulásokat megtaláljuk. Önsanyargató munka volt, néhányan fel is lázadtak közben, mert nem tudták elviselni, a rájuk nehezedő nagy nyomást. A darab maga egy nagyon kegyetlen történet, akármelyik változatot nézzük. A ti változatotokban, melyek voltak a legfőbb hangsúlyok? Egy kicsit rég volt, de ahogy emlékszem tulajdonképpen Kőműves Kelemen és a világ közötti konfliktus rajzolódik ki, tehát a szereplők úgy voltak kialakítva, hogy különböző embertípusokat testesítettek meg, a kételkedőtől a fanatikusig. Volt hat kőműves és a hetedik Manole. A különböző embertípusok úgy voltak megrajzolva, mint egy folyamat, ahogy belehajszolják egymást és Manóiét abba, hogy az feláldozza a feleségét. A világ beleszól az ember szabad döntésébe, ez a személyiség felfüggesztése, rombolása. Abban a korban ez benne volt a levegőben, mindaz ahogyan egy emberből (Manole) megpróbálnak bábut csinálni, majd rávenni arra, hogy a felségét megölje. Egy pőrére vetkőztetett előadás volt. A díszlet nem volt több, mint hét szék és egy piros lepel. Alig mozogtak, akkor mozogtak, amikor felrúgták a székeket, s a végén amikor megtudják, mi történt, mind a heten kifutnak a teremből, szétfutnak az épületben, lehet hallani, az ajtók csapódását. Ezzel fejeződik be az előadás. A bemutató után úgy kellett összeszedni az embereket a folyosóról. A Vérnász is ugyanúgy akár, a Manole Mester a létezés végsőkig elvitt tragikumának ábrázolása volt. Ezek általános szövegek, de abban az időben én úgy éreztem, hogy ha valaki előttem, mint néző előtt, feláll, megjelenik és kiadja magát, az borzasztóan tragikus dolog. Ezt kerestem az előadásban, 74