Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
A színjátszást kedvelő zomboriakról is van egy-két jó szava a tudósítónak. Mint a korabeli vidék bármely közössége, Zombor is minden időben „meghozta a maga áldozatát”, s „nem fukar az elismerésben, mert Zombor közönsége a színészetet nemcsak szórakozásnak tekinti, hanem művelődési kultúrintézményként tiszteli”.36 Egy pszichológiai elemzés azt is kimutathatná az idézetekkel kapcsolatban, hogy a színházba járás miután pénzzel is kapcsolatban van - belépőjegyek ára lényegében áldozatvállalást jelent, s fel sem merül a vidéki ítész gondolatvilágában - vagy talán a közönség gondolatvilágában? - az, hogy a színjátszás esetleg több ennél, pl. olyan szférája az emberi létezésnek, amely pénzzel nem fizethető meg, nem vehető meg, - megszerzése nem sajátítható el, mert a szellemi és lelki gyarapodás letéteményese, s ilyen összefüggésben szó sem lehet valamiféle áldozatvállalásról. Az elvárások között szerepel az is, hogy „Jó, változatos műsor mellett, gondos készültségi nemes becsvágyról tanúskodó előadásokat kívánunk. Mindenkit a maga tehetségét megillető helyre állítson a művezetés, és mindenkitől szerep, színpad és közönség iránti tiszteletet követeljen”.37 A cikkíró hozzászólt a darabválasztás kérdéséhez is. Ez lényegében közösségének - melyet képviselt - esztétikai és etikai mércéiről árulkodott, de azt is tudnunk kell, hogy a valóságban csak féligazságokként voltak jelen a megfogalmazott igények, ugyanis a zsúfolt ház általában a „mételyező darabok”-nak, a színházba „a sarat és dudvát” behordott műveknek járt ki, s csak nagyritkán azoknak a produkcióknak, amelyek a korabeli kritikusok véleménye szerint „a tisztaság, az esztétika szép hajlékának” tüntették fel a színházat.31 Mind a közönség, mind a színikritikus, mind pedig a helybeli Bácska - „mely mindenkor szeretetteljes gonddal és a művészet iránt való lelkesedéssel támogatta a zombori színészet ügyét” - feltétel nélküli támogatásáról biztosította az igazgatót és együttesét, különösen akkor, ha a szereplő színészek nem lesznek híján a becsvágynak és a lelkesedésnek. „Ne legyen olyan kis szerep — úja a tudósító -, amit képességükre méltatlannak tartanak, se oly nagy szerep, amit ábrázolni fáradságosnak találnak”. Tevékenységükben kifejezésre kell jutnia annak a ténynek is, „hogy foglalkozásukban a kenyérkereseten kívül magasabb szempontok, a művészet iránt való olthatatlan vágyakozás is vezeti őket”.39 16
