Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
a külvilág eseményeinek sodrásába gabalyodva azok irányítsák világának ellenére életének, pályájának alakulását. Amikor Somlay Artúr színpadi művészetének ismerői és méltatói ifjúkori titánkodásának, „szertelenkedő fegyelmezetlen és megbízhatatlan vadzseni”ségének okaira kerestek egyben megértést is magába foglaló választ, számtalan kézzelfogható, megnevezhető jellembeli megjelölést ugyan felsorakoztattak a védelmére, de a helyes válasszal adósak maradtak.3 A fiatal Somlay titánkodásainak, vadzseniségének mibenlétéről Horváth Jenő, a Nemzeti Színház színésze, majd pedig rendezője is nyilatkozott, nem éppen jóindulatúan állítván, hogy Somlai „Elbizakodott szólista. ...Amellett mindig valami újat és nagyszerűt akar produkálni, mindig többet, mint amenynyire képes, s az ilyen erőlködésből nem sülhet ki egyéb, mint nevetséges őrjöngő handabandázás”.4 Formális szempontból nézve, a felszínes külvilág szempontjai alapján közelítve a fiatalkori Somlay-jelenséghez Horváth Jenő meglátása ugyan látszólag, de csakis látszólag, elfogadhatónak tűnik, csakhogy az a szempont, amely Somlay világálak megértését mozdíthatja elő, más síkon és más kódrendszerek szerint működik, s ilyen összefüggésben nem a titánkodáson, a vadzseniségen, a szólistaságon van a hangsúly - mindez csak követelmény! -, hanem arról az önnön belső törvényeit maradéktalanul követő, fájdalmas, állandó önmarcangolásba torkolló, kínokkal teljes útkeresésről van szó, anely előbb vagy utóbb elvezeti a szándékában megingathatatlan keresőt küldetésének, életfeladatának kiteljesedéséhez. Somlay egyik méltatója, Csathó Kálmán csak megsejtett valamit abból, hogy mi a különbség, ha a körülmények vagy ha a XX. század egyik legnagyobb színészzsenijének világa szemszögéből kívánjuk nyomon követni egy rendkívüli színészpálya lépésről lépésre történő szárnybontogatását és alakulástörténetét. Már csak ezért sem lehetnek mellékesek az inasévek. Csathó egyfelől olyannak látta a fiatal Somlayt, mint „aki mérhetetlen elbizakodottságában egyáltalán nem vett tudomást kudarcairól, hanem a színművészet legnagyobb reformátoraként ünnepelte önmagát”, másfelől viszont egyezett azzal a véleménnyel is, miszerint „senkinek sem jutott eszébe a színháznál, hogy tehetségében kételkedjék, mert számtalan nagyszerű erénye az elhibázott felfogás ellenére is kitűnt játékából.5 7
