Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
arca szürkesége, a mi a gerinc sorvadásos emberek sajátsága, annál jobban feltűnjék. Nem használt mint Novelli norvég szabású zubbonyt, hanem ruházata gondos, elegáns volt, a mi tanúskodott arról, hogy Osvald sok ideig Párisban tartózkodott. Maszkjában sem volt annyi különös, mint a két olasz művész - csak az arca sápadtsága és a szemkarikák sejtették a betegséget, de felvonásról felvonásra változott az arca, a mint azt az események befolyásolták. A realizmusban sem ment a túlságig, nem 'csorgatta a nyálat az utolsó jelenetben mint Novelli - de úgy vezette be az eltompulást jelenetről jelenetre, hogy a néző teljesen meggyőződött arról, hogy Osvald lelki világára a vég bekövetkezett. Végül az ő alakításában legjobban láttam bemutatva azt, hogy a különféle izgalmak milyen hatással vannak az olyan emberre, kinek idegrendszere meg van támadva. Jelenésről jelenésre, mondatról mondatra közeledett az ő Osvaldja a megsemmisülés felé, egyszerűen, nem túlozva a betegség jeleit, Alakításában nagyra becsülendő és a szerző iránti rokonszenvről és tiszteletről tanúskodik az a körülmény is, hogy ott, ahol az megengedve nincs, sohasem igyekszik a figyelmet magára vonni. Ellenkezőleg annyira vigyáz, hogy a többi alak általa ne szenvedjen, hogy egyes jelenetekben, teljesen a háttérbe szorítja Osvaldját és a helyzetet domináló alakoknak engedi át a tért. így magyarázható aztán meg, hogy a legösszevágóbb előadás a németeké volt, kiknek a nagy norvég költőt a vérbeli rokonságuk révén is könnyebb volt megértem, mint a teljesen ellenkező vérmérsékletű olasz művészeknek. Zacconi Olvaldja inkább kórházi tanulmány és a realizmus hajhászása, mint a nagy mester szavainak és magas röptű fantáziájának megtestesítése. Mindazonáltal a művészileg kihasznált helyzetek és az újdonság számba menő természetesség mély és maradandó emlékeket hagy a néző lelkében. Zacconi célja a betegséget, a gerincsorvadást, az agylágyulást bemutatni, ami a legnagyobb mértékben sikerült is neki. Az ő Osvaldja azonban már a belépésnél is úgyszólván a vég stádiumában van. Nem találja a kilincset, melléje nyúl ami még akkor valószínűtlen, de érdekességet kölcsönöz az alaknak és felkölti a közönség érdeklődését is. A betegség ezt a stádiumát Novellinél csak a második felvonásban éri el, ami valószínűbb és amit az első felvonás végén átélt izgalom, az ebéd utáni pálinkázás, a második felvonásban folytatott izgatott beszélgetés, a múltra való visszaemlékezés mozdít elő annyira, hogy az amúgy is gyenge idegek még jobban meglazulnak és akkor ezer és ezer nüansszal festi Novelli a betegséget. Különösen nagy Novelli a második felvonásban, mikor anyjának megvallva betegségét, a művészethez való ragaszkodását oly meleg hangon ecseteli, hogy nem csupán pillanatnyi hatást és el, de a nézőben határozott részvétet és szánalmat kelt. - A harmadik felvonásban mindkét művész nagy magas röptű fantáziájuk nem ismer határt és olyat alkot mind a kettő, melyről még írni is nagy szerénytelenség volna tőlem. Hódolattal hajtom meg hát toliam a nagy művészek előtt és igyekezni fogok az ő nyomukon én is teljes erőm megfeszítésével olyat alkotni, hogy a zombori nagyérdemű közönség megelégedését kiérdemeljem. Somlay Arthur
