Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

Somlay művészi pályafutásának ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy ő melyik táborba tartozott Magyarországon a Zacconi-vendégszereplést követően, s most már az is érthető, hogy az öntörvényű művészalkat miért igyekezett olyan szívós állhatatossággal és szenvedélyes ügybuzgósággal meghonosítani az új játékstílust már vidéket járó inaséveiben is.

Egyik példaképéhez, Zacconihoz hasonlóan ő is már ekkor azt vallotta, hogy a színpad a nagy tömegekért van és nem „az intellektuális kisebbségért”, valamint azt, hogy a színpad művészetének kulturális hivatása van, nevezetesen a szépségnek és az igazságnak szolgálatában kell hogy álljon, a népet pedig nevelni kell a szépre.116

És Somlay az 1902/1903. évadban, ott Zomborban megpróbálta nevelni a publikumot. Ennek a folyamatnak koronáját jelenti jutalomjátéka. Hogy milyen nagy erőkifejtés kíséretében és milyen alapos körültekintéssel készült a felelősségteljes feladat megvalósítására, mi sem bizonyítja jobban, mint a helybeli hetilapban, a Bácskában, a bemutatót megelőzően közzétett írása Ibsenről, a Kísértetekről, Osvaldról, meg arról, hogy miért éppen erre a színpadi műre esett a választása.

Mint írta, az elmúlt évek műsorát tanulmányozva, nem talált egyetlen Ibsen-darabot sem a megvalósított műsorrendben, így hát a Kísértetek mellett döntött már csak azért is, mert Osvald olyan szerep, amelynek realizálásakor a színész egyértelműen bizonyságát adhatja tehetségének, szakmai felkészültségének. Példaképeinek: Zacconinak, Novellinek és Kainznak a nyomában járva szeretné oly módon színpadra állítani az Ibsen-hőst, hogy alakítása egyben kárpótlásként is elfogadható lehessen a múltban történt „tengernyi” mulasztásokért.

Ezek után Somlay kitért Zacconi, Novelli és Kainz alakításainak összevetésére, amiből kiderül, hogy a bécsi előadás tette rá annak idején a legnagyobb hatást: Kainz „alakítása fenomenális volt, és túltett valamennyi társán”. Hogy miért vélekedett így, arról is szólt Somlay írásában. A Kainz-féle szerepfelfogásról írva elmondta, hogy a nagy példakép nem vitte túlzásba a főhős realista megjelenítését, pl. nem csorgatta a nyálát az utolsó jelenetben, mint tette volt azt Novelli. Jelenetről jelenetre vezette be a színész Osvald eltompulását, s ennek a folyamatnak visszafogott és mértéktartó, de a realitásban gyökeredző ábrázolása révén győződhetett meg a néző arról, hogy Osvald világa valóban a végsőkhöz érkezett. Szó sem volt játékában a betegség jeleinek felnagyításáról.

42