Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

és Zenta azt, hogy a saját színpadán az iijú színész révén kitekinthetett, ha csak egy pillanatra is, a nagyvilágba.

Amit el szeretnénk mondani ezzel kapcsolatban az az, hogy egy-egy rendkívüli színészegyéniség jelenléte a vidéki színjátszásban mindig tartalmaz olyan elemeket, melyek a már megvalósított sikeres pályafutás szemszögéből nézve, nem hanyagolhatók el. Az egymásra hatás minőségének szempontjából esetünkben azt is meg kell állapítani: Somlay, aki „korszerűen volt magyar és európai már akkor is, ...amikor Zomborban vagy Nyitrán, Kolozsvárt vagy Aradon szórakoztatta, (s hite szerint: tanította) a nagyérdeműt”,23 a megyeszékhely művelődési és szellemi életébe egy kis európaiságot lopott be, amikor Cyranót, majd pedig Osvaldot jelenítette meg a helybeli színpadon. Az egyetemes szempontból gyakran elmarasztalt, kispolgári provinciának minősített szabad királyi város viszont azt tette lehetővé a pályakezdőnek, amire a fővárosban még nem nyílott volna alkalma, nevezetesen azt, hogy a magával hozott, Bécstől érintett világ-élményét nem egészen húszévesen megpróbálhatta színpadi formába öntve kifejezésre juttatni.

A vidéket általában a színpadi rutin elsajátításának viszonylatában említi a színháztörténeti szakirodalom. Somlay esetében - s ezt a vonatkozó tényanyag feldolgozása is bizonyítja majd - a vidékjárás lehetőséget nyújtott az erőpróbára: képes-e arra, hogy „az irodalom és a színház révén ... a népszellembe az új, fölemelő eszmék”-et elültesse, hiszen amióta megélte a Blaha-csodát s megértette lényegét, a színészetre tette fel az életét, hogy ennek a művészi önkifejezési formának a segítségével önmaga világát megvalósítva és kiteljesítve a legteljesebb mértékben megfeleljen küldetésének. Ezért volt számára a színészet mint mondta, elsősorban állapot, nem pedig mesterség. „A színház hivatásában hitt” - írta róla Hermann Imre -, s bizonyos volt abban is, hogy „a színház a humanizmus és a nemzeti öntudat letéteményese”.24

Somló István „a század magyar színjátszásának egyik óriása”-ként emlegette Somlayt,25 míg egy rádióműsorban „a művészet méltóságos ura” címet kapta az emlékezőtől.26 Mindkét epitheton omans ráillett Somlayra, aki joggal mondhatta el magáról 1946-ban a Nemzeti Színház örökös tagjává való kinevezése alkalmából: „Ez alatt a negyvenkét év alatt az ország majdnem minden színházában működtem, és ezeket a színházakat, a legkisebbet éppúgy mint a legnagyobbakat, egyformán a nemzet színházának tartottam. Mindegyikben

13