Bóta Gábor: Arcok a Szkénéből - Skenotheke 4. (Budapest, 1998)

Regős János: A színész mint embertárs megismerése…

• A színházadnak szinte monopóliuma volt erre a tevékenységre, hiszen ekkorra már az egykor jelentó's alternatív együttesek zömét

felszámolták- Szabadon telefonáltunk, leveleztünk, a diákszínház égisze alatt nagyszerű európai együtteseket hívhattunk így meg. Pedig egyébként leginkább csak az INTERKONCERTen keresztül lehetett külföldi előadókat hívni, és számukra gázsit fizetni. Ezt én gyakran úgy kerültem ki, hogy azt mondtam, amatőr együtteseket hívok, és csak napidíjat adok. Ezt mondtam Barbáékra is. Úgy intéződött minden, mintha diákcseréről lett volna szó. Még a rektorhoz sem kellett engedélyért mennünk, egyszerűen nem voltunk olyan fontosak. Volt már egy réteg, amelyik nagyon szerette a Szkénét, de a szakmai közélettől továbbra is bizonyos távolságban léteztünk. Azt soha nem akartam, hogy a színház amiatt legyen érdekes, mert a demokratikus ellenzék képviselői járnak hozzánk. Ennél fontosabb volt, hogy az előadók nálunk valamit kipróbálhassanak, amit máshol nem tudnak. Hogy például Gaál Erzsébet és Székely B. Miklós eljátszhassák Nádas Péter: Temetés című darabját, amit azóta sem tudtak mások olyan jól megcsinálni, mint ők. A cseh és lengyel kisszínházak, amelyek egykor nagyon színvonalasak voltak, azért fulladtak ki, mert túlzottan politikai célokra kezdték őket használni. Tudatosan nem akartam, hogy azonosítható legyen a Szkéné politikai irányvonala. A BM-be kellett néha raportra járni, de mindig csak az irodalmi estek iránt érdeklődtek.

• Ezek nem a hagyományos, „felolvasás’’, szavalás estek voltak.- Ez engem nem érdekelt. Balaskó Jenő - akkor és most is jó barátom, vele én soha nem politizáltam - szerkesztette a havonta rendezett irodalmi esteket. Meghirdette, hogy például Erdély Miklós-estet rendezünk. Általában meghívta a költő egy-két művészbarátját és ha élt, magát a költőt. Balaskó pedig odaült a zongorához is. Akciódús eseményeket szervezett nálunk akkor, amikor neki máshol nem nagyon volt megnyilvánulási lehetősége. A Szkéné tehát menedékül is szolgált és szolgál ma is. Még az is belefér a koncepciómba, hogy előre tudom valamiről, nem lesz igazán jó, de fontos, hogy valakinek, aki éppen rossz helyzetben van, munkát biztosítsak. Azt szeretném, ha nem maradnának az emberekben kiéletien „zárványok”, amelyeket nem tudnak „kibontani”. De nem pótcselekvésekről beszélek, hanem olyan alkotókról, akik alkatilag nyugtalanabbak, és talán bizonytalanabbak az átlagművésznél. Ez azt a veszélyt rejti magában - és érte is ilyen vád

41