Bóta Gábor: Arcok a Szkénéből - Skenotheke 4. (Budapest, 1998)
Regős János: A színész mint embertárs megismerése…
ábránd: talán elérhető, hogy a művészek ne egymást gúnyolják. Inkább az előadásaikkal mérjék össze az erejüket. Legyen egy hely, ahol mindenki bemutathatja a maga munkáját, és döntsön a közönség. A művészi versengés közben talán még barátságok is kialakulnak, megszűnnek a gyakran mesterségesen csiholt ellentétek. Arra gondoltam, nagyon jó lenne egy hely, ami a találkozások színházává válhat. Itt nem arról szól minden, ki hogyan nyomja bele a földbe a másikat, itt mindenki megmutathatja a maga őrületét, rögeszméjét. Nekem pedig az lesz a dolgom, hogy elérjem, mindenkinek legyen helye, senki ne vesszen össze a másikkal. Amikor a Szkénébe kerültem, három együttes határozta meg a színházat. Az egyik a névadó, a Szkéné Együttes Wiegmann Alfréd vezetésével, a másik Varga Tamás Együttes Színház elnevezésű csoportja, a harmadik Regős Pál - később BME Pantomim névre keresztelt - mozgásszínháza volt. Ezenkívül az underground kultúra legnagyobb sztárjai, Cseh Tamás és Sándor György is felléptek, mindig zsúfolt ház előtt. Nekem mindhárom ott dolgozó együttessel kapcsolatban hiányérzetem volt. Úgy éreztem, hogy a Szkéné Együttes inkább csak a hivatásos színházakat másolja. Ezt viszonylag színvonalasan tették, de semmilyen szellemi, esztétikai újdonság nem volt abban, amit csináltak. Amikor odakerültem, már közösségként is fáradtnak tűnt a csoport. Tovább éltek bizonyos közösségi rítusok, amelyekből következtetni tudtam arra, milyen lehetett fénykorában a Szkéné Együttes. Varga Tamás csoportját jó közösségnek tartottam, ők viszont nem csináltak előadásokat. Körbeültek a hátsó próbateremben, és beszélgettek. „Vitatkozó” színház voltak, közönség nélkül. Apámék hallatlanul komolyan és céltudatosan, valóban kísérleti pantomim-színházat próbáltak csinálni, de annyira ezoterikusak voltak, hogy csak nagyon kis közönségük volt. Sokat vitatkoztam erről apámmal. Mereveknek tartottam az előadásaikat, nem voltak elég nyitottak a nézők felé. Bátor tett volt például akkoriban Beckettet előadni, de én Beckettet is másként éreztem, mint ők. Ők a „sötétebbik felét” fogták meg, nem érezték meg a humorát, a játékosságát. Úgy gondoltam, hogy amit csinálnak, az csak a világ egyik oldaláról szól. Ugyanakkor fantasztikus elszántság, bátorság és konzekvencia volt abban, ahogy apám az együttest vezette. De nekem ennek ellenére nem tetszett, sokat vitatkoztunk, és meg is állapítottuk, hogy más a színházi ízlésünk. Egyik együttesben sem volt vivőerő. Úgy éreztem, melléjük még kell más is. • Akkor már igazgató voltál? 37
