Bóta Gábor: Arcok a Szkénéből - Skenotheke 4. (Budapest, 1998)
Regős Pál: "Mindig kívülálló voltam"
- Erre jól ráhibáztál. Én mindig a színházi köztudat perifériáján voltam. Sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire vagyok ebben hibás, mennyire vagyok tehetségtelen. Azt hiszem, úgy fogok a sírba menni, hogy erre nem tudok magamnak válaszolni. Biztos, hogy az én előadásaim erősen stilizáltak, elvontak, mélypszichológiával telítettek, kevesekhez szólnak. A Szkénében már ott volt a fiam, „építgette” a színházat, nekünk egyre kevesebb próba- és játéklehetőségünk volt. Lassan arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagyom az eddig megszokott csoportmunkát. • Nyilván furcsa helyzet volt, hogy a saját fiad lassan elvette tőled a próba- és fellépési lehetőséget.- Természetes volt, hogy ő produkálni akart. Sok csoportnak adott bemutatkozási lehetőséget. Egyre kevesebb levegőt éreztem magam körül. Próbálni akartunk például, nekünk volt kiírva a színházterem, és mire odaértünk, mások dolgoztak ott. Majdnem idegösszeomlást kaptam, hisztériás roham jött rám. Üvöltöztem, a fiam pedig sírni kezdett. A csoportom egyes tagjai intrikáltak rólam a fiamnak. Próbáltam vele beszélni, de nem értettünk szót. Úgy éreztem, hogy az odakerülése lehetetlenné tette a munkámat. Miközben a nemzetközi workshopokat és fesztiválokat annyira fölfejlesztettem, hogy külföldön ezektől vált ismertté a Szkéné. Egy ideig nagyon rosszban voltunk a fiammal. Az nyugtatta meg a kedélyeket, hogy feloszlott a csoportom, nem kértem próbalehetőséget, megszűnt a konfliktushelyzet, hiszen négy évre Bécsbe mentem tanítani. Én ajánlottam a Szkénébe a fiamat, éppen ezért nagyon dühös voltam rá de lehiggadva teljesen megértettem őt, neki eredményt kellett felmutatni. Bécsben Walter Bartussek stúdiójában dolgoztam. Közben lehetőségem nyílt arra is, hogy a város legnagyobb magánstúdiójában, a Tanz Forum Wienben egyhetes kurzust és bemutató foglalkozást tartsak. Hosszabb szerződés lett belőle. Bár a növendékeim egy része fellázadt ellenem, öten-hatan odaadással végigcsinálták a szemesztert. Közben Kafka írásainak hangulatát akartam megidézni egy szólóesten. Egy zenekedvelő ismerősömnél jártam, aki kérdezte tőlem, ismerem-e Aribert Reimant. Mondta, hogy egy fiatal német zeneszerző, van egy remekműve, Requiem a címe. Néhány percig hallgattam és remegni kezdtem, rögtön tudtam, hogy erre a zenére kell a Kafka-szólódrámámat megcsinálnom. Először a Szkénében, majd Bécsben is bemutattam a Requiem Josef K-ért című produkciómat, és sokat vendégszerepeltem vele külföldön is. Megosztotta a nézőket, mint a munkáim általában. Volt, akinek nagyon tetszett, és volt, aki megkérdezte, 31
