Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

A pesti lakosságnak csak kis része jöhetett számba, mint állandó színházlátogató : a Belvárosnak és Lipótvárosnak a Lánchid közelében lakó közönsége. Mert a közlekedési viszonyok teljesen kezdetlegesek voltak, vagy jobban mondva, nem is volt közlekedés. Aki fogatot tartott, «nn«ir akkor sem okozott nehézséget az átjárás, de ilyenek nem nagyon sokan voltak. A bérkocsi kevés volt és nagyon drágán szállította az utasokat, úgyhogy a Helytartótanácsnak kellett szabályoznia a fuvardijakat. A bérkocsisok a rendeleteket nem tartották be, s az árszabást nem függesztették ki. Társaskocsik csak Újpest és Pest között közlekedtek, de azok olyan piszkosak és olyan elhanyagolt állapotban voltak, hogy csak végszükségben ült rájuk utas. A lóvasútról még csak tanácskoztak, s mikor 1868-ban az első megindult, a bérkocsisok kővel verték be ablakait. Esős időben még a fogattal érkezőknek se volt könnyű dolguk, mert a kocsiút kövezete s a Népszínház lépcsői közt nem volt járda, s minden és mindenki beleragadt a sárba. Molnár pedig nem nagyon értett ahhoz, hogy a közönséget megnyerje. 1862-ben például egy ultimátumszerű bérlethirdetményt tett közzé : hogy ha a kitűzött határnapig ennyi meg ennyi bérlő nem jelentkezik, nem lesz a bérletből semmi. Erre aztán még kevesebben jelentkeztek. Igazat kell adnunk a Nef ele jtsn

ek, hogy Molnárnak inkább azt kellett volna kürtölgetnie, hogy még csak kevésszámú kiadandó páholy van, s a többit már mind kiadták, bizonyára nagyobb lett volna a tolongás. Igy többnyire csak az ingyenes népelőadásokra telt meg a színház, melyeket Molnár kéthetenként tartott. Később már be sem várta a két hetet, az újságok rosszmájú megállapítása szerint azért, hogy egyáltalában legyen kinek játszani. Ezekkel Molnár szép s a kor demokratikus eszméitől sugallt gondolatot szolgált; ilyen volt az is, hogy a tanulóifjúságnak féláru jegyeket adott. Célja volt - a népszerűség szerzésén kivül - olyan osztályokat szoktatni a szinhaz baj árasra,