Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

álma elmen azinrekerülő "énekes harci játék", melyet még Komlóssy magyarított Börnstein Katalin darabjából, s a budai magyar szinészek miisordarabja volt 3o esztendővel előbb. De új varázserőt adott neki az a 17 "tabló", melyet Molnár iktatott be, s melyeket Zsigmond király álmodott: Ott volt - mint Molnár mondja - a lojálisok kedvéért a pozsonyi országgyűlés a "vitám et sanguinem"-mel, de ott volt Klapka, Garibaldi, Türr alakja és Kossuthé a sziklabércen, s tapsra ez akkor nemcsak "ott fenn", hanem lenn is elég volt. Ezekért a katonai ügyelet fel is jelentette Majláth György helytartónál, aki tapintatos bölcsként fölényes mosollyal simította el az ellentéteket. Vahot Banyarém

jét is a "képlet" mentette meg. De nem mindenbe lehetett képletet betoldani. A régi darabok közül csak a Pelë3kei nótárius nem tévesztette el soha hatását. /Molnár tévesen mondja, hogy Simonyi, a későbbi hires Dunán

an apó, játszotta Zajtayt; Simonyi ekkor még nem is volt a társulatnál./ Különösen a vasas németek jelenlétében tűnt ki a budai társulat, Baczur Gazsi kitűnően vágott Együd stilusához és remekelt Alajosné is mint Tóti Dorka, úgy, hogy mikor a Nemzeti Színház újra előveszi a Peleskel nótáriust

, általában az a vélemény uralkodott a színházban, hogy Molnár színtársulata Budán a népszínműveket sokkal összevágóbban szokta adni. De azt, hogy Balog István Politikus csizmadiá

ját is szinrehozta, még a legbarátságosabb kritika is csak Molnár végső szorultságával tudta magyarázni. S az új darabok csak lassan jöttek és nem sok szerencsével. Kissé korai még a Nefelejts örömteli közlése, melyben ismét szúr egyet a Nemzeti Szinházon. "A budai magyar színház úgy látszik fiatalabb talentumaink arénájává fog felavattatni. Azon gladiátorok, akik a Nemzeti Szinhaz bíráló választmány taplósüvegein hiába kisértik fegyverüket, odamenekülendenek elmemüveikkel. Eddig már négy ily darabot emlitenek, melyek ott fognak színrekerülni. A szerzők két