Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)
világos rendelete ellenére sincs a kocsikban sehol árszabás, hogy egy rossz egylovas konfortáblis a ligetből húsz forintot is elkér. Nem baj, ha ott van két meszesgödör a szinhaz kapuja mellett tele szeméttel s könnyen belebukhatik az ember. Mindezek ellenére tódul a színházba a nép. Az ilyen nagy siker sohasem látható előre s mindig megmagyarázhatatlan. Utólag keresnek hozzá magyarázatot. Mert minden kritika elismeri, hogy a Dunanan zenéje kelle 4 *mes, Siraudin és Moineaux librettója vidám, mulatságos, kedves. Kiállítása fényes, mint Gyulai Pál mondja: "Élénk, sebes, összevágódó előadás, mely a magyar szinészethen nem mindennapi jelenség." A Népszinház tagjai a legnagyobb kedvvel játszanak, különösen Szilágyi Béla, ki az egész darab éltető lelke. Kifogyhatatlan kedélyű játékát a közönség nem győzi elég tapssal jutalmazni. Simonyi is kitűnő Dunanan papa, bár a konzervativ kritika megrója illetlenségéért, s azt ajánlja, hogy "módosabb" öltözéket vegyen magára, mert ahogy roppant krinolinját fölvetve, vékony lábszárait láttatni engedi, az nem komikum többé, hanem "Zuwider". • De mindez nem magyarázza a nagy sikert. Mindezért menne talán húszszor, - óriási szám ez a Népszinház műsorában de hogy százszor megy, ennek oka a darabot végző kánkántánc, a korszak legnagyobb szenzációja. A "Cancan" szó a párizsi argot-nak eddig megfejthetetlen etimológiáju szava, mely később egy obszcén táncnak lett a neve. Ez a tánc eredetileg a kis párizsi kültelki szinpadok mutatványai közé tartozott, fantasztikus és illetlen lépéseivel. Később, a lábak túlzott emelése folytán akrobatikus jelleget vett fel. Párizsban a kánkán nyilvános helyeken el volt tiltva. Francia forrásunk ugyan erős ellentmondást lát abban, hogy nyilvános bálból kivezetnek egy nőt, mert túlságosan emeli a lábát, mikor esténként száz kurtaszoknyás ballerina teszi ugyanazt a zsúfolt opera tapsai között. Igy látjuk mi ma, de egészen másképp állt az akkori
