Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)

ségtelenül szükség van, az általános színházi kultw.a fejlesztése, a kötelező irodalom megismertetése szempontjából is. Nehezen lehet kiküszöbölni tehát az együttes és kötelező színházlátogatások gyakorlatát, még ha ennek gyakran több kára van is, mint haszna. Fáradságosabb, átgondoltabb szervezői munka szükségeltetne, meg kellene változtatni az úgynevezett ifjúsági előadások jellegét, kisebb csoportokban a "normál" előadásokra kellene elvinni a fiatalokat. így más az élmény hatásfoka , hatásosabb a befogadás, más viselkedési normákkal találkozik a fiatal, az előnyök sorolhatók még. A tíz év felettieknek készült darabok álgyerekdarabok, e korosztály igazabb és jobb válaszokat kaphat saját problémáira a klasszikusoktól - sőt a modernektől is -, mint a sci-fiktől, kalandos történetektől. Meggyőződésem, hogy a fegyelmezéssel is kevesebb gond lenne, ami manapság a legtöbb előadást szétzilálja. A gyerekelőadások másik sarkalatos kérdése az aktivizálás. Tévedés, hogy ez elengedhetetlen elem lenne. Az előadásnak a művészi élményt befogadó néző összes belső energiáit aktivizálnia kell, de a gyerekelőadásokon a nézők megszólításával, megmozgatásával szeretnék ezt az aktivitást fokozni. Amikor a mesejáték kisiskolás nézője hangosan buzdítja vagy tanácsaival segíti a főhőst, akkor a belső aktivitás hatására, belső késztetésre szólal meg. De ha az előadás menetétől függetlenül, a szituációból kilépve fordulnak a gyerekhez, az természetesen reagál, de az előadás varázsából kiesik. Ezt a csak látszat-aktivitást eredményező aktivizálást

(

lehetőség szerint kerülni kell, de ha már van, néhány dologra nem árt figyelni. Csak olyan kérdéseket szabad feltenni, amelyekre a darab menete, dramaturgiai építkezése, a figurák rendje szerint előrevivő válaszok adhatók, azaz nem illik megzavarni a közönséget. A gyerekek színpadra hívása, szerepeltetése kétes eredménnyel jár, u-