Alpár Ágnes: A Városliget színházai (OSZM, Budapest, 2001)

Erzsébetvárosi Színház (1935-1944)

Erzsébetvárosi Színház a Független Színpad munkaközössége szerves befejezéshez segített: kiderül, hogy Tempefői nem is koldusdiák, hanem előkelő grófi sarj, poéta és kontesz boldogan egybekel. A rokokó rózsaszín, kék és arany színeiben játszó, látszólag szelíd szatirikus játék hátterében, a közvetlen élményekből és vágyálmokból táplálkozó szubjektív mese mélyén fojtott fájdalmak és méltatlan keservek füstje kavarog. Közöny és műveletlenség, nemzeti öntudat hiánya, külföld majmolása, idegen érdekek térfoglalása, ezek a problémák feszítik a drámát, szítják a költő hevületét és adják a szavak kísérteties hangsúlyát. Csokonai nyelvének édes, lágy muzsikája közben időtlen, bátor kiáltásokat hallunk. - Ez a világ inkább akar a félelemre, mint az emberségre mozdulni - harsog a költő szent haragja. Hogyne rázná ki a magyar író kezéből a tollat ama méltó keseredés, mely az ő megvettetéséből származik? - sikoltja Tempefői, s nyomban rá a refrént: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban! Költő szól idestova másfél század távolából, méltatlan sorsa jogos panaszával, legjellemzőbb oldaláról tárva fel korának szellemi viszonyait. A darabnak minden szereplője a korkép szerves alkatrésze; megszemélyesítői egy-egy társadalmi osztálynak, sűrített képletek s mégis eleven, hamar ismerősünkké váló figurák. Természetes, hogy a vígjátékot a kiegészítésen kívül a színpadhoz is kellett alkalmazni, hiszen szerzője úgylehet soha nem látott színházi előadást. De ösztönös érzéke volt a színpad titkaihoz, műve könnyűszerrel hajlik a rendezői kéz alá. Maga a premier ritka élményt nyújtott. A szavak és a szerepek delejes árammal kapcsolódtak a terem minden zugába; nemcsak a színészek, a nézők is átélték a költő halhatatlan igéit. A közönség nem színházi habitüékből állott, akiknek a színháznál fontosabb a színházi vacsora, de lelkes fiatalokból, akik vacsorapénzüket áldozzák színházra. Öröm volt látni, hogy nemcsak előadások ellen, vezényszóra tüntető ifjúságunk van, hanem olyan is, amelyet kiművelt ízlése, művészi fogékonysága és önálló ítélete képessé tesz arra, hogy az igazi értékek mellett is tudjon tüntetni, ha van rá alkalom. Reméljük, hogy fölfedezése előadását állandósítani fogja s mielőbb méltó keretek között megy át a közösség megismerésébe abból a szerény, de igen dicséretes kezdeményből, amely napfényre hozta." (Bisztray Gyula: Színházi esték 1930-1940. Könyvnap 1942. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda) 1623 Losonczy Dezső: Egyetlen éjszakára. Op. 3 fv. írta: Éri-Halász Imre. Rend.: Takács Oszkár. Karn.: Rajna Sándor 1624 Huszkajenő: Gül baba a rózsák atyja. Op. 3 fv. írta: Martos Ferenc. Rend.: Sík Rezső. Karn.. Dörner Lajos 1625 Brodszky Miklós: Szökik az asszony. Op. 3 fv. írta: Kardos Andor. Vers: Harmath Imre. Rend.: Bellák Miklós. Karn.: Rajna Sándor 1626 Szirmai Albert: Mágnás Miska. Op. 3 fv. írta: Bakonyi Károly. Vers: Gábor Andor. Rend.: Takács Oszkár. Karn.: Bondy György 1627 Szigligeti Ede: A cigány. Népszm. 3 fv. Rend.: Sík Rezső. Karn.: Rajna Sándor 1628 Szánthó Mihály: Bolondóra. Burleszkop. 3 fv. írta: László Aladár. Vers: Szenes Andor. Rend.: Takács Oszkár. Karn.: Bondy György 1629 Kálmán Imre: Marica grófnő. Op. 3 fv. írta: Julius Brammer és Alfred 139