Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)

A „tragikus" jelenet idejében 11 éves voltam. 170 cm magas és 70 kiló. A tornában legelöl álltam, legerősebb voltam az iskolában, pedig ott nem egy 16-18 éves oláh

5 fiú is tanult. Zoltán bátyám három évvel volt idősebb — az iskola legjobb tanulója az igazgató kedvence. Délután az én jóságos anyám felment a bátyámmal az igazgatóhoz, aki kijelentette, hogy tekintettel a bátyámra, nem csap ki, ha az anyám megígéri, hogy jövőre más iskolába írat be. Anyám sírt. Megígérte. Én pedig azon morfondíroztam, hogy mégis fejbe kellett volna vágni azt a Pfeiffer igazgató urat, amiért megríkatta az én szép, jóságos anyámat. Azt hittem, hogy ettől a Pfeiffer igazgató úrtól örökre búcsút vettem - de nem! Még összehozott a sors vele. Pedig ez a Pfeiffer igazgató, az örökös Ferenc József kabátjával,

6 sápadt arcával, jóságos szemével igen-igen jó lelkületű ember volt, csak én voltam komisz - akkor. Kísértetjárás - Désen Az apám kádár volt, sokat, nehezen dolgozott, nem ivott, nem dohányzott. Egy nagy hibája mégis akadt - az anyám szemében mert csak húst evett - reggel, délben, este - és 96 évig élt! Ha az anyámról írhatnék - szívem szerint -, akkor ez a könyv az ő magasztalásával volna tele. A fiúi szeretetemet egy francia író, Barriere

7 gyönyörű mondása — a Márványhölgyek című drámájában - fejezte ki: „Az élet olyan rövid, hogy az anyánkat szeressük". Az én híres szépségű anyám - bár iparosné volt - sokat adott magára. És éppen úgy ápolta szellemét is! Az akkori divatos írók könyveit fél éjszakákon olvasta. Csokonai, Kisfaludy, Reviczky, Vajda költeményeit kívülről tudta. Feltűnő szép, ápolt keze volt - és szinte hihetetlen - manikűrözte is. Manikűrözte a kezét, ajkát rúzsozta - szőlőzsírral - nyolcvan év előtt - Magyarországon! Szép, háromszobás házunk volt, virágos udvarral. Karácsonyra a szobánkban sárga tearózsák nyíltak. Hátul az udvaron a műhely volt, ahol esténként összejöttek a szomszéd iparos legényei. Én gyakran voltam köztük, nagy figyelemmel hallgattam a szellemek, boszorkányok csodálatos kalandjait - néha éjfélig is. Ilyenkor anyámat még olvasás közben találtam, sose kérdezte, hogy hol voltam, szóvá sem tette. Egyik este a tímársegéd esküvel bizonyította, hogy a temetőben minden péntek éjjel 12 órakor a halottak szellemei kijönnek a sírból, és jó egészséget kívánnak egymásnak. Ez a szenzációs kijelentése a kancsal tímársegédnek sok álmatlan éjszakát okozott nekem. Elhatároztam, hogy meglesem a szellemeket. Egy péntek este, amikor a segédek hazamentek - úgy 11 óra felé nekivágtam a temetőnek. Dés — Erdélyország egyik festői kis városa - három hegy lábánál, a nagy Szamos partján fekszik. Híressége, hogy a „szombatosok"

8 fővárosa volt, templomuk pedig a mostani református templom. Az utcák végei mind a hegyekbe kapaszkodnak. A temetők a hegyeken kaptak csak helyet: katolikus, református, oláh - és egy kis fiók-hegyen a zsidóknak volt a temetkezési helyük. Én a legmagasabb hegynek - a katolikus temetőnek - vettem az utam a koromsötét júliusi éjjel, szellemeket látni. Nem a rendes úton mentem a bejárat felé, mert féltem, hogy a temetőőr kutyái ugatni fognak, hanem a fák, bokrok, bozótok között kapaszkodtam fel a meredek hegyre. Leültem egy sírdombra, és vártam. Végre a református templom elütötte a tizenkettőt. A szívem iszonyúan dobogott... körülnézek - senki... Eszembe jutott, hogy a tímárlegény olyasmit említett, hogy a gyülekezésük a temető kápolnája körül van. Odamegyek. A hold kibújik a felhők közül. Nappali 8 !