Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)

„Amit a színlaphordó ígért..." A babérág szalagjára pedig: „azt a »főhadnagy« beváltotta!" Öthónapos ottlétünk alatt sok kellemes órát töltöttem a két aranyos asszony családi körében. Érdekes, hogy a közönség ügy kezelt engem, mintha a város szülötte lettem volna. Dédelgettek, büszkék voltak rám, amit ki is mutattak minden fellépésem alkalmával. Most pedig rátérek a közmondásnak - amivel az aradi színészkedésem fejezetének címét adtam - a második sorára: „Piszkos, sáros temetése..." Rémregénybe illő történet, amit ha nem velem történik, buta kitalálásnak minősítettem volna. Nem messze a színháztól - egy női kalapszalon tulajdonosnőjénél laktam: a férjének fodrász üzlete volt. A hölgyet az egész város szerette, nagyszerű üzletasszony, csinos - molett — akkor az volt a divat! Az üzlete volt az úgynevezett „asszony-pletykaklub". Ott jöttek össze a város úriasszonyai délelőttönként, megtárgyalni a divatot, s hogy ki kinek a szeretője. A fő téma a színház, színészek, színésznők és azok élete. A szalon két szobából állott, ízlésesen volt bebútorozva - virágokkal volt tele az üzlet. Az asszony férje - a fodrász - egy vézna, kis emberke, olyan ötvenes korú volt. Hogy a véletlen tragédiát érthetővé tegyem, egy kis helyszíni ismertetésre lesz szükség. Elöl az utcára nyílott az üzlet - két szoba -, ennek folytatása az udvaron van, öt, egyformán bútorozott hónapos szoba, egymás sorjában, egyforma ajtókkal, amiken egy-egy kis ablak is szerénykedik. Minden szobában - szemben az ajtóval - van az ágy, mellette az éjjeliszekrény. Ezeket a szobákat hónapos szobák céljaira építtette a házigazdám, aki az udvari első szobát használta hálószobának. Az én szobám a harmadik számú volt. Bejárat a kapu alól, egy keskeny, koromsötét udvaron keresztül. A háziasszony, ha találkoztunk reggelenként - mindig arra kért, hogy jöjjek be az üzletébe, annyi szép asszony jár hozzá, és neki nagyszerű reklám volna, egyben üzlet is! Én sosem mentem be - a társulat egyik balerinájának udvaroltam akkoriban. Az egész öt hónap alatt - talán - ha négyszer beszéltem a háziasszonyommal, akit mint tisztességes, erényes nőt ismertek a városban. Férjének szülei a szomszéd községben - Gyorokménesen - laktak, akikhez a férje minden szombat délután kiment, és hétfőn reggel jött haza. Ezt később a tragédia után - tudtam meg. Szeptemberben - elutazásunk előtti napokban — történt: szombat éjjel, egy óra felé mentem haza az ideálomtól. Az udvaron pokoli sötétség - tapogatózva keresem a szobám ajtaját. Nem cigarettáztam - gyufa nem volt nálam. Végre az ajtóhoz érek, betolom az ajtó kisablakát, benyúlok a kulcshoz, és nyitom a zárt. A kulcsot sosem vittem magammal - hosszú karom leért a zárig, így csuktam be az ajtót, ha elmentem hazulról. Az ágyhoz mentem, leültem a szélére, hogy az éjjeliszekrényen lévő villanyt meggyújtsam, azaz hogy erre már nem került sor, mert amikor leültem, egy sikoltó női hangot hallok: - Jaj, ki az?! Egy pillanat alatt kapcsoltam, hogy eltévesztettem az ajtót. - Jaj, bocsánatot kérek...! — szóltam -, eltévesztettem az ajtót! És már botorkáltam is ki a szobából. Bementem a szobámba, lefeküdtem. Reggel valami zsongó emberi hangokra ébredtem fel; nyolc óra lehetett. Hangfoszlányok ütik meg a fülemet: 74