Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
- Német! Német, mein Feund! - ordít egy basszus 2 4 hang. Aztán megjelenik Claire, a gőgös kontesz 2 5 lány — aki a színdarabban lenézi a sáfránysárga szakállú vasgyárost... Majd kikerülnek a színdarab többi szereplői, a gőgös kontesz anyja - egy született márkinő akin lila krepp papírból - házilag készült - estélyi ruhát lenget a szél. Az igazgató köré csoportosulnak... Mindenki beszél, rikácsol, ordít. Az igazgató tovább tartja programbeszédjét. A mi zenekarunk harsonásan felelt - a kórust a korcsma vendégei szolgáltatták röhögéssel, trágár megjegyzésekkel. Megjelenik az újabb tartalék - a ripacsok köré -, a színház közönsége. És ezzel az új tartalékkal tökéletes lesz az udvari előadás! Sokáig tartott! Mi győztünk, miénk volt az erősebb hang, és a város többsége, a németek nekünk statisztáltak! Másnap hajnalban a színészek elmentek a városból - és velük én is! Ripacséknál töltött pár - éhező - év alatt, hogy néha jó falathoz jutottam, ilyenkor mindig hálás szívvel gondoltam a cirkusz erőművészére, az én részeges, öregedő díjbirkózó barátomra. De hogy is történt ez az én köpönyegforgatásom? Amíg a szócsata folyt a két „kultúrmissziót" teljesítő banda között, szemem a színészek színlapjára esett - nem vettem részt a szóharcban. Nem mondom, ha verekedésre került volna a dolog - akkor benne lettem volna. De folytatom a történetet: A színlapon az igazgató nevét olvasom: Bátossy Endre... 2 6 Ezt a nevet a szülői házban gyakran hallottam emlegetni. Henteslegény volt a szomszédunkban, szép bariton 2 7 hangjáról sokat beszéltek. Apám büszkélkedve emlegette, hogy ő beszélte rá a színészpályára. A nagy „zivatar" után, még az este felkerestem a volt henteslegényből „vasgyárossá" avanzsált igazgatót. Elmondtam neki mindent, kérve, hogy vegyen a társulatához. - Jól van, fiú! Hajnalban indulunk. Segédszínlaphordó és kellékes leszel persze ezzel jár még a színpadépítés, -bontás, színházseprés, lámpapucolás, kellékbeszerzés; utazáskor a színészek poggyászának a színházhoz hordása. Fizetésed egy forint naponként. Ma éjjel csomagolunk - hajnalban indulunk. Színész lettem Öt, gyékényes fedelű szekeren baktattunk, egy dombos erdőn keresztül, kis hegyi patak mellett. Én az utolsó szekéren a díszletek, ládák között - a súgólyuk árnyékában ültem. Gondolataim visszaszálltak a szülői házra, az anyámra - anyám szép szemére... Majd nagyanyám szelíd arca mosolygott rám... Nagyon szerettem ezt a tubákoló, jóságos, öreg asszonyt, aki mindég pártomat fogta. Vajon látom-e még az életben, hiszen már 80 éves. Elsírtam magam. Aggódtam a szüleim miatt... Hátha betegek? Halálukra nem is gondoltam... De arra igen, hogy vajon fáj-e az én eltűnésem? Eszembe jutott, hogy hátha a rendőrséggel kerestetnek, és visszavisznek az üzletbe, hogy tovább inaskodjam. A forróság öntött el minden alkalommal, ha ezekre gondoltam. A szekér döcögve haladt felfelé a sziklás hegyi úton. Hamar beletaláltam magam az új helyzetembe. Szerény, szolgálatkész voltam mindenkihez - szerettek! Itt is sokat kellett dolgoznom - akár a fűszeresnél. Társulatunk bizony gyenge volt - amolyan negyedrangú ripacs társaság. Egy-egy községben 2-3 hetet töltöttünk, ha városba kerültünk - ritkán -, egy hónapig kibírt bennünket a közönség. Én hajnalban keltem, kisepertem a színház termét vagy a magtárat, esetleg a beszálló korcsmát - már ahol felüthettük „Thália templomá"-t! 2 8 Megpucoltam 30 db - tizenegyes - petróleumlámpát, és elindultam két-háromszáz színlappal, kilométereket gyalogolva porban, sárban, esőben. Egyes úri házaknál megkínált 15
