Nyerges László: Carlo Goldoni színművei Magyarországon (OSZM, Budapest, 1992)
II. A NÉPSZÍNHÁZI FORMÁKTÓL A SZÍNPADI STILIZÁ-LÁS FELÉ (1841-1941) - 4. Előadások a reteatralizálás jegyében
minthogy Varsányi Irén a maga finomságos melankóliát lehelő lényével el tudja mandolinozni..." - állapította meg a recenzens, és ebben valóban igaza volt. 21 Mirandolinát nem is lehet melankolikusan elmandolinozni, mert sokkal több benne az életenergia, az autonom női sors formálására való törekvés. Mindegyik kritika hangsúlyozza Ripafratta szerepében Rajnai Gábor karikírozó képességét, furcsa kígyózó mozdulatait, túlzó arcfintorgását, amellyel kifejezte az alak mesterkélt természetét. Bár egyöntetű elismerés fogadta a fiatal színész stílusos alakítását, Rajnai szemrehányást kapott, mert önmaga már előre mulatott saját magán és nem érezte meg, hogy mennyire karikírozott. A kissé egyhangúvá vált vígszínházi naturalizmus ellensúlyozására, egyben egy kitűnő, fiatal színész-generáció kipróbálására került előtérbe ez a stílusos, klasszikus, kosztümös játék, amely - a 8 órai Újság kritikusának tanúsága szerint - elsöpörte a színpadról „...az irodalom robotosait, eltiporta az expresszionizmust, futurizmust és svindlizmust, és diadalt aratott". 2 2 A kamarajellegű előadással kapcsolatban a Magyar Hírlap 2 3 azt hangsúlyozza, hogy a magyar színházi kultúrának szüksége lenne a Nemzeti Színház régóta várt kamaraszínpadára, mely „...színházi eredményeink kifinomodott, miniatűr képét adná". Hevesi az analitikus rendezői módszer híve volt. A színészi játékot az apró gesztusok, a változatos mimika és az árnyalt hanghordozás művészetének tartotta, ezért az 1924/25. évad elején megnyitotta a Nemzeti Színház kamaraszínházát, ahol megteremtette az intimebb hangú színjátszás kereteit. Talán a Nemzeti válságát jelző, paradigmatikus jelenségnek és a színpadi stilizálás további előretörésének tekinthetjük a Hazug 1935-ös új betanulását, a vendég Pünkösti Andor átdolgozásában és rendezésében, amely élénk kritikát és vitát váltott ki. Pünkösti szabadon kezelte az eredeti szöveget, és az előadást rengeteg ötlettel, statisztériával, kísérő zenével dúsította fel. A színészek mozgását a tánchoz közelítette. A színpadon a játékos meseszerüséget csillogó fénybe burkolta. A szépelgő hatás kedvéért sokszor feleslegesen forgatták meg újra és újra a színes díszletekkel beépített színpadot, amelyet Upor Tibor a rendezői intenciót követve - látványos vitrinné formált. A nippek - értsd a színpadi alakok - elbűvölő porcelánfigurákként mozogtak Nagyajtay Teréz remekbe szabott köntöseiben. Mindez Goldoni reális világát egy hagyományos, stilizált komédiázás irányába vitte vissza. Amint arra Kárpáti Aurél szigorú hangú kritikájában rámutatott 2 4, Pünkösti a karakterkomédiát a commedia dell'arte játékká alakította, amelyben az egyes figurák vértelen marionettként mozogtak. Pedig osztatlan sikert aratott nagyvonalú játékával Lelio szerepében Uray Tivadar. Kedvező fogadtatásban részesült Ottavio szerepében a színház frissen szerződtetett, nem régen végzett tagja, Ungvári László is, aki szép színpadi beszédével, érzékenységével, mint klasszikus, kosztümös szerepekben otthonosan mozgó színész hívta fel magára a figyelmet. Az előadás azonban nem merült ki a commedia dell'arte életre keltésében, amennyiben egy modernebb színházelméleti problémát is felszínre hozott. Mind Kárpáti, mind pedig a Nyugatban megjelent kritikájában 2 5 Schöpflin Aladár egyetértően állapítja meg, hogy Goldoni egy megrögzött, mániákusan hazug figurát kívánt csúffá tenni, és nem akarta Lelio portréját költői alapszínnel átfesteni. Ezzel szemben Pünkösti elmélyítette az arckép vonásait, számos szövegbetoldás segítségével 41
