Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)
Egyedül
gyakorlati problémáinak megértése iránt, amikor hírét vettem, hogy színházi kritikái jelennek meg Zilahy Lajos Híd című magazinjában — nem akarván, hogy csorbát szenvedjen Németh László iránti becsülésem, szeretetem —, nem olvastam el azokat, még ha a Nemzeti Színház egy-egy előadásáról szóltak is. Egyre többen piszkáltak nyilatkozatokért a kívülállók szerint a Nemzeti Színházra nézve bántó megállapításaiért, és egyre sűrűbben jöttek hozzám színészek, akik érzékenységükben bántva érezték magukat és inkompatibilitást (összeférhetetlenséget) emlegettek. Magamban különválasztottam Németh Lászlót, a drámaírót és Németh Lászlót, a tévedő kritikust, a végletekig őrizve a barátságot és becsülve szerzőjét még az önmaga szolgáltatta okok ellenében is. Nem csak felkészületlensége miatt nem lett volna szabad Németh Lászlónak vállalkoznia a színházi kritika írására, de labilis idegrendszere miatt sem, mert tudnia kellett volna, hogy ilyenirányú működése nem marad visszhangtalan és — az adott körülmények között — a magyar dráma ügyének ezzel használni semmit sem tud." 2 2 Tehát ismét felbukkan a Németh Antal-i monomániát eláruló szó: felkészületlenség! Ezt a pedagógusi mivoltában megkérdőjelezett színházi ember írja, aki ekkor már a kritikát is besorolja a nemzeti taneszközök tárházába. A Film Színház Irodalom című színházi hetilap 1942 februárjában közli Németh Antal nyilatkozatát a Nemzeti Színházzal végleg szakító Németh László Meghajlás helyett című írásáról, ebben olvassuk: „Alig hiszem, hogy az öt év legszigorúbb bírálóinál szigorúbb szemekkel nézi saját munkáját bárki is, mint én. A különbség legfeljebb annyi, hogy ha valami nem sikerül egészen úgy, ahogy szerettük volna, az egész színházi mechanizmus teljes ismeretében a kényszerítő körülményekben mindig megtalálom az okot, és megértem, mi miért volt így és nem másképp. Őszintén bevallom, én ma már képtelen volnék ítéletet mondani a kritika szokott módján. Mert úgy érzem, hogy minden erőnket a helyes önismerettel felismert hibák kiküszöbölésére kell fordítanunk. A kritika nem lehet cél, mert csak eszköz: vezérlő kalauz a helyes önismeretre. A kritika: a művészetnek tett szociális szolgálat. Semmiképp sem egyéni eszköz arra, hogy az egyén egy közösséggel, annak munkájával szembeni fölényét és csalhatatlanságát újra meg újra csillogtassa". 2 3 E pár sor mintegy összefoglalója egy sokrétű, néha áttekinthetetlennek mondott szakterület egyik részére (a kritikára) is érvényes reformprogramnak. 94
