Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

„Hiszek a színház halhatatlanságában"

legelső színházát söpörje ki az oda nem való elemektől, és abban a pillanatban, amelyben Németh Antal vállalkozott a nácirendszer bevezetésére, meggyilkolták a Nemzeti Színház lelkét". Erről az írásról nem mondhatunk mást, mint hogy szomorú, kétségbeejtő kordokumentum. Major Tamás véleményét idézem Németh 1945 utáni helyzetéről: „Rendkívül szomorú dolog, és máig nem hagy nyugodni, ami a felszabadulás után történt vele. Természetesen a nyilas érában őt már kidobták. Először jött Kovách Aladár, aztán Kiss Ferenc. (Kiss Ferenc a Szálasi korszakban lesz a Nemzeti igazgatója.) A fölszabadulás után találkoztunk, és hát nyilvánvaló, hogy elmentünk az igazoló bizottságba. (...) De hiába volt akkor nekem tekintélyem, egy ilyen igazoló bizottságban mindig annak volt igaza, aki tönkretette az illetőt. Az meg gyanús volt, aki védi. Szóval nagyon fájt nekem, hogy sajnos nem tudtuk eléggé meghálálni neki... Gyalázatos dolog volt, ami történt. Aztán utána, jóval később vidéken rendezett (1955 őszétől) (...) és magántanítványai voltak, akik rajongtak érte. Egyszer Párizsban, ha jól emlékszem, egy Petőfi-esten megjelent egy nagyon kedves nő, és franciául mondott Petőfit, mellesleg elég sematikusan és rosszul. Egyszer csak megszólalt magyarul, és elmondta, hogy ő Németh Antal tanítványa volt, és most franciául csinál haknikat, meg néha szerepel a rádióban. Szóval elég sok tanítványa volt Némethnek, úgy hiszem, ebből élt. De nem lehetett érte tenni semmit... ".

8 Színházban ilyenkor következik a legerőteljesebb hatásnövelő technikai effektus: a csend. Hogy legyen ideje mindenkinek felismerni az elébe vitt példából mindazt, ami általánosítható igazság. Jelen esetben talán azt a fájdalmas veszteséget kellene képzeletbeli csendünkkel kifejezni, amely a nemzetet érte azáltal, hogy kizárták a társadalomból mindazokat, akik birtokolták a nemzet jövőjét, fennmaradását biztosító tudást. Németh Antalt 1944 júniusától (alig töltötte be akkor a negyvenkettedik életévét!) — rövid lélegzetű, átmeneti, lagymatag engedményekkel — élete végéig kizárják a magyar színházművészetből. És a magyar társadalomból is. Irreális vágyak és remények között él. 1945 nyarán erősen fontolgatja, hogy vidékre megy tanítani. „Néptanítónak talán csak elfogadnak." Majd amikor megtudja, hogy gimnáziumi érettségivel egyetemi magántanárrá nevezik ki Juhász Vilmost, aki kiadói lektorként közreműködött Színészeti lexikonjának szerkesztésében, vágyainak célpontját áthelyezi, ismét az egyetemi pálya folytatását tervezi. Tárgyal Szekfű Gyulával, aki moszkvai nagykövetté történt kinevezése előtt a Pázmány egyetem rektorhelyettese. (Thinemann professzor próbálkozását már említettük.) 1945 végén, amikor belátja, hogy gyors megoldást nem remélhet, ő, aki elvből ellenezte a magán-színiiskolát — magániskolát nyit egy MÁV tisztviselő özvegyének lakásában (Teréz körút 56—58. II. udvar, II. em.). A színiiskola több évig működik, kevés anyagi haszonnal. Németh első 157