Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

A „praeceptor"

Németh nem látja reménytelennek elképzeléseinek megvalósítását. Amikor építeni kezdi programját, a színháztudományt új diszciplínának tekintik Európában is. Ahhoz viszont, hogy programját véghezvigye, biztos és erős pozíciót kell kiharcolnia — vállalva még az önösség látszatát is. Amikor 1935-ben beiktatják a Nemzeti Színház igazgatói székébe, az évadkezdö társulati ülésen felfedi kártyáit. Ezúttal a tíz pontba foglalt tíz perces beszéd 4. pontját emeljük ki: „Hiszek a magyar színházi kultúra belső nagy missziójában. A magyar színészet hivatást vállalt magára, amikor iskolák tantermeiben, paptanárok vezetése mellett megszületett. A magyar nyelv terjesztése volt akkor a cél. Ezt a célt évtizedeken keresztül a legnagyobb nélkülözések és megpróbáltatások árán is betöltötte. Az idők változása újabb követelmények elé állítja a magyar színházi embert. Ezek a követelmények egyrészt az irodalom, másrészt a magyar színészet, harmadsorban pedig a magyar színpadmüvészet terén jelentkeznek. Az irodalom terén a magyar színjátszás misszióját egy egészen magas célú, új, erőteljes drámairodalom életre hívásában látom. Valljuk be őszintén, hogy a magyar színjátszás egy idő óta elvesztette a magyar drámairodalomra ható inspiratív erejét. Csak elfogadta azt, amit az irodalom teremtett, de nem hívott életre új alkotásokat. A mai színházi embernek elsősorban a fiatal magyar írónemzedéket kell a színpad felé terelnie, hogy megtanítva azt, ami ebből a mesterségből megtanulható, irodalmi szempontból is maradandó alkotásokat hívjon életre. A belső missziónak ki kell terjednie színészetünk általános színvonalának felemelésére is. Sajnos, azt látjuk, hogy vannak kiváló színészeink, de az általános színvonal nem éri el, meg csak meg sem közelíti az egyesek színvonalát. Nem szabad belenyugodnunk abba, ami van, hanem szüntelenül törekednünk kell a tökéletesedés felé ... "

9 Ugyanebben a 4. pontban hangsúlyozza azt is, hogy milyen jelentőséget tulajdonít az előadás képzőművészeti részének: „A modern magyar képzőművészet világviszonylatban is elsőrangú. Meg kell nyitni a színházak kapuit a magyar művészek előtt, hogy tanulják meg ennek a mesterségnek technikai részét, és tudásukkal segítsék megvalósuláshoz alkotó erejük művészi tartalmát". Mindabban, amit ezen a társulati ülésen elmond, szemernyi sincs a történelmi pillanathoz idomított igazgatói retorikából: „Amit mondani akarok, annak nagy része nem lesz új azok számára, akik ismerik közel másfél évtizedes munkásságomat. Ezek számára csupán megerősítést és az elvek újabb leszögezését fogja jelenteni minden mondat. Azt, hogy a megváltozott idők és a változott helyzetek sem ingattak meg, és cselekedeteimet a jövőben is változatlanul ugyanazok az elvek irányítják majd, amik eddig az igazság hitével éltek bennem". Vajon Ady magyarságképében megjelenő Lovatlan Szent György harcos, ábrándos hite fűti ezeket a szavakat? 13