Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Miniatűr Weimar az Andrássy úton — 1944-ben

MINIATŰR WEIMAR AZ ANDRÁSSY ÚTON — 1944-BEN . „Kevés időt töltöttünk az akadémián, de Némethnek ennyi is elég volt, hogy széles kaput nyisson a fejekben!" Negyvennégy év távolából Varga Géza, a Magyar Rádió vezető rendezője fogalmazta meg így annak az öt hónapnak az eredményét, amit a történelem engedélyezett számunkra. Őszintén szólva a hallgatók között senki sem akadt, aki ne bízott volna e nehezen megteremtett, a legvadabb bombázások, a legijesztőbb társadalmi torzulások között is fennmaradni és olajozottan működni tudó intézmény továbbélésében. Hasonlóképpen bizakodtunk a Németh Antal személyéhez kapcsolt Nemzeti Színház jövőjében is. A Nemzeti akkoriban olyan olvasztótégely volt — elég futó pillantást vetni a Nemzetiből kikerült, a háború utáni színházi életet irányító gárda névsorára —, amelyben kiégett minden salakos anyag. Nem kellett feltétlenül társulati tagnak vagy akadémiai növendéknek lenni ahhoz, hogy az öreg Népszínház épületébe bejárók megérezzék a hely varázsát. Azt a bizonyos genius locit, amiben az eszme és a tapasztalás egybeesett. Zay László írja Mátrai-Betegh Bélára emlékezve, hogy ő is ebben a Nemzetiben szerette meg a színházat. „Miért is ne szerette volna? Hiszen ott nőtt fel, gyermekfejjel már ott ólálkodott a kulisszák között, és magábaszítta, lelkébe fölitta ezt a különös-szép, köztes-világot ébrenlét s ábránd határán".

1 Mátrai-Betegh Béla pedig csak vendég itt, mégha családtag jogán is (édesanyját, Mátray Erzsit látogatja). Ez a régi Nemzeti, a müvészbejáró melletti kispaddal, ódon szobáival, termeivel, páholyaival, kakasülőjével megbűvölte a hallgatókat, a vendégnél is erősebben. Mindazokban, akiknek közük volt valaha ahhoz az épülethez, ezért él soha nem csillapítható fájdalomként annak a néhány percnek az 133