Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Orsz. M. Kir. Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia, 1944.

1

6 A Bánk bán kritikai kiadása kiigazítja ezt a régebbi felfogást. Udvarhelyinek Katona 1815-ben olvasta fel a Bánk bánt. 1833-ban Kassán Udvarhelyi nem színpadra vitte, hanem jutalomjátékául választotta a Bánk bánt. 1

7 Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 32. 1

8 Szűcs László: Uber homophone und polyphone Dramabaukunst. In: Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 219. 1

9 Babits véleményét Az európai irodalom története című hatalmas esszéjében találjuk meg (a Nyugat kiadásában jelent meg, évszám nélkül, kiadó: Illyés Gyula): „Nem vagyok nagy színházjáró. De néhány éve egyszer valahogyan bevetődtem egy pesti Shakespeareelőadásra: a III. Richárdot adták. (...) Egy vagy két felvonás elteltével be kellett vallanom magamnak, hogy a darab cselekményét nem értem, és sejtelmem sincs, mi történik a színpadon. Mint rendesen magamban kerestem a hibát. A fölvonás közben minden szembekerülő ismerőst kifaggattam, mit értett ki a darabból. (...) Nem volt egyetlenegy ember, aki követni tudta volna, amit a színpadon előadtak, amit órákon át áhítatosan hallgatott, amit lelkesen megtapsolt!" (246-247.) 2

0 OSzKK. N. A. F. 3010. 2

1 1969-ben — a színházi munka tökéletesítésének szándékával, a „saját" előadások egyenetlen színvonalát látva — cikket írtam Az eltűnt előadásfelügyelői jelentés címmel. (Színház, 1969. 6. 59-60.) írásomra Magyar Bálint érdekes módon válaszolt. (Színház, 1969. 9. 44-45.) Egyrészt hangsúlyozta, hogy a jelentések színháztörténeti szempontból kétségtelenül értékesek; azt viszont tévedésnek mondta, hogy e jelentések segítségével lehetne megőrizni az előadások színvonalát, kezdeti felfütöttségét és egyben precizitását: „hogy a későbbi előadások közönsége is a bemutató élményében részesülhessen". Magyar Bálint nem maradt adós az indokolással sem: Tapasztalataim szerint az előadásfelügyelői jelentések rendszere nem hanyagságból szűnt meg, hanem éppen azért, mert feladatát nem töltötte be. Lehettek ezek a jelentések érzékletesek, invenciózusak, beillettek néha talpraesett mini-kiritkának, ám konkrétan vajmi kevés fogódzót nyújtottak a rendező, főrendező vagy az igazgató számára". Magyar Bálint véleménye az előadásfelügyelői jelentések funkciójáról kétségtelenül helytálló — 1969-ben! Talán több évtizedre visszamenőleg is. Hiszen ezt igazolja Magyar Bálint is: „A Nemzeti Színház 1945-1955 közötti működéséről írt tanulmányomban magam is bőven idéztem az akkori fiatalok: Kazimir Károly, Tatár Eszter, Sallós Gábor, Vadász Ilona, Krencsey Mariann írásos jelentéseit, különösen a színház egyik átmeneti hanyatló periódusát bevezető, váratlan gyorsasággal és brutálisan szétzüllő Vo/ponebeinutatóval kapcsolatosan (607-608. lap), azonban annak tudatában, hogy a hivatalos beavatkozás a legszínesebben megírt jelentések után is többnyire elmaradt". Magyar Bálint — szándékosan vagy akaratlanul — Németh Antal és Major Tamás vezetői stílusát állítja párhuzamba. Kétségtelen, hogy Németh idejében, a példának felhozott 1940-41-es évad 804 (!) előadásán is történtek hibák, fegyelmezetlenségből eredő botlások. De Németh és előadásfelügyelői (Abonyi Tivadar, Apáthi Imre, Both Béla, Galamb György, Jaloveczky László, Kenessey Ferenc, Nagy Ákos, Szabó Lajos, Székely György, Szilassy Gyula, Táray Ferenc és Tompa Miklós) a korrekció érdekében mindent megtettek. Szavuknak súlya volt, mert erős személyi presztízzsel rendelkeztek. Személyi presztízsüket elsősorban művészi és etikai magatartásukkal vívták ki. Egy másik korszakban az olyan színházvezető vagy rendező, aki előadás alatt pl. kártyacsatát vívott kollégáival, legfeljebb politikai hatalmát érvényesíthette. Magyar Bálint cikke második részében eljut az örök színházi problémához: hogyan lehet megőrizni a „kész" színpadi produkciót — hogyan lehet azt estéről estére újjáteremteni a változó közönség előtt? Az ő válasza sem más, mint azt ott a színházvezetői szemináriumon leszögezték: a rendező munkája nem fejeződik be a bemutatóval. „Kár — írja némi meggondolással Magyar Bálint —, hogy a főiskolán erre mintha a szükségesnél kevesebb gondot fordítanának." 130