Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

A „praeceptor"

dig iskolát akar teremteni. A színjátszást, a színházvezetést, a rendezést stb. mint szaktudást akarja elsajátíttatni mindazokkal, akikkel pályája változó színhelyein találkozik. Elképzelhetjük, hogy a század első felében még igen magas társadalmi pozíciót betöltő színházi elit miképpen fogadja az ismeretlen fiatalember okvetetlenkedéseit. Később, amikor feljut a csúcsra, ugyanez az elit már sértőnek találja, hogy egy „felkapaszkodott" színházi ember tör pálcát műveltsége felett. Cikkeiben, előadásaiban Németh azonban nemcsak korhol vagy ítélkezik, de példákat mutat a válságból kivezető úthoz is. Bizony prepotens magatartásról árulkodnak az ilyen és hasonló gondolatok: „... minden népnek minden korszakban olyan színházi élete volt, amilyet megérdemelt: olyat teremtett magának, amilyet tudott, és abban lelte szórakozását, ami szellemi életével egyenes arányban állott".

4 A bajokból való kigázolásra felhozott példái között meghökkentőeket is találunk. A hazai viszonyokra célozva írja: „Londonban varietévé és operettekké züllött a színház, és csak nemrégiben olvashattunk egy érdekes vállalkozásról, melynek szellemi vezére John Maynard Keynes,

5 az oxfordi egyetem volt közgazdaságtan-tanára, aki belátta a helyzet tarthatatlanságát, és Vera Komisszarzsevszkaja, a legnagyobb orosz színésznő, aki fivérével megalapította a Fórum Színházat, az irodalom jelszavát írva fel zászlójára". Húsz éves, amikor ezt írja, s ehhez tér vissza később is, amikor azt állítja, hogy csak a felkészültség, az európai műveltség és a művészi tehetség szerencsés találkozása hozhat eredményt. Vannak ennek bizonyos technikai tudást igénylő előfeltételei is, de ezek könnyen megtanulhatók. Húsz éves ifjú könnyedségével ugorja át a technikai tudáshoz vezető út akadályait. Csak jóval később ismeri meg ezeknek az akadályoknak szinte leküzdhetetlen természetét. És itt eljutottunk a lényeghez. Németh egészen fiatalon, mint a legtöbb színházi kritikus, a hályogkovács biztonságával veszi kézbe a tollat. Csak később ismeri fel — és ez a felismerés meghatározó jellegű változást eredményez életében —, hogy egy színházi előadást száz és száz olyan tényező határoz meg, amelyet a kritikus nem ismer vagy nem ismerhet. Ezek a tényezők a megtanulható dolgok! S ezek nem is mind színháziak, hanem egy szélesebb műveltség építőkövei. A Nemzeti Színház igazgatójaként már azt hajtogatja, hogy az igazi színházi ember ismeretanyagában egyforma részt foglalnak el a színházművészettel kapcsolatos és az átlagosnál jóval magasabb műveltséget megalapozó diszciplínák. Érdemes itt megállni, és visszatérni Kovách Aladár Téli zsoltárához. Ebben a Németh Antal által különösen nagy szeretettel gondozott drámában, melyet fogantatásától a színpadi megvalósulásáig végigkísért (1940-ben vitte színpadra), egy huszadik századi Tiborc-monológ rejtőzik. De ezt nem a társadalom peremére taszított jobbágy sírja el, hanem a századokon keresztül fénylő tanító, a praeceptor Apáczai Csere János. Akinek drámává tett történetét Kovách Aladár, a darab elkészüli