Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn (OSZM, Budapest, 1990)

AXIX. század színpada

XIX. század végén és a XX. század elején ütköztek meg egymással, a meiningenizmus nyomán kialakuló naturalista, illetve Adolphe Appia, Edward Gordon Craig és mások elgondolásait magába olvasztó modern színpad antagóniájában. A meiningenizmusnak nevezett színpadi irányzat a meiningeni herceg, II. György színtársulata hatására kezdett tért hódítani Európa színházaiban, az 1870-es évektől. Ennek lényege a művészi egység megteremtésének óhaján túl az élethűség, a történelmi realizmus. Előadásaik gazdag színpadi kiállításai a historizáló festészet: Kaulbach, Piloty, Makart történelmi tablóira emlékeztettek, a díszletek, jelmezek, kellékek aprólékos történeti hitelességére törekedtek; a herceg gondos művészet- és művelődéstörténeti tanulmányokat folytatott minden egyes előadáshoz. A teljes korhűség igényével a színpadon nemes anyagokat, eredeti bútorokat és műtárgyakat, fegyvereket és páncélokat igyekezett alkalmazni, vagy ezek precíz, hiteles másolatát. Vendégszerepléseik során egész Európában ismertté váltak és követőkre találtak. A valóság minél egzaktabb színpadi reprodukálásával ellentétes első radikális gondolatok a XIX. század végén, és a XX. század elején születtek. Adolphe Appia és Edward Gordon Craig mindketten prófétikus szerepet töltöttek be a színházi forma fejlődésében, mivel mindketten elsősorban írásaikkal hatottak, életük során keveset valósíthattak meg a gyakorlatban. Appia szenvedélyes Wagner rajongóként az eszményi művészetnek a zenét tekintette, mint a kifejezés legfőbb eszközét. A színpad minden más összetevőjét ennek kívánta alávetni. Felismerte, hogy a díszleteknek nem az a feladatuk, hogy a cselekmény hátteréül szolgáljanak, hanem hogy megtestesítsék a zene, az előadott mű által felkeltett emóciókat. A színpadképet térbeli, háromdimenziós, asszimetrikus kompozícióként képzelte el, amelyben a térbeli formák ellensúlyozzák és kiegyenlítik egymást. Felfedezte, hogy a fény plasztikus tulajdonságai, dramaturgiai és atmoszféra-teremtő képességei következtében meghatározó szerepet kell hogy játsszon a modern színpadokon. Craig gyakorlati színházi emberként kezdte pályáját, de elfordult a hagyományos színháztól és írásaiban, majd a The Mask című folyóiratában fejtette ki színházeszményét, amelyben az igazi alkotó a rendező. Megtagadta a korhűséget és a realizmust, kortalan, elemelt világot képzelt a színpadokra, amely szimbolikusan is kifejezi az adott darab hangulatát. Rajzai, tervei sokban emlékeztetnek Appia elgondolásaira, de monumentális méretekkel, impozáns arányokkal operált. A századfordulón a naturalizmus ellenreakciójaként fellépő szecesszió a színpadokon is nyomot hagyott. Appia és Craig próféciái is magukon viselték ennek jellemző stílusjegyeit, de a színpad, a színpadi látvány széles körű megújulása olyan tervezőknek köszönhető, mint a bécsi Heinrich Lefler; Max Reinhardt tervezői: Alfred Roller, Emil Őrlik, Carl Otto Czeschka, a kosztümtervező Ernst Stern, vagy a már expresszionista jegyeket mutató Ottó Nildermoser, Karl Hollitzer; Gyagilev Orosz Balettjének tervezői: Leon Bakszt, Alexandre Benois. Reinhardt is, Gyagilev is szívesen terveztetett képzőművészekkel is. Ezek a különböző irányzatok megegyeznek abban, hogy céljuk az elavult, de önmagát szívósan tartó XIX. századi színpad, ezen belül a színpadi látvány megújítása. Tendenciájukban természetesen szorosan kapcsolódnak a színjátszás, a rendezés, az előadott darabok megújhodásához. Radikálisan csak Appia és Craig szakított a hagyományos színpaddal, míg a többi irányzat belőle nőtt ki és szervesen kapcsolódott hozzá. 9