Bódis Mária: Két színházi siker… (MSZI, Budapest, 1984)
Székely György: Bevezető
rendezői instrukciókból, kritikai leirásokból, díszlettervekből, amelyek ahhoz segitik a kutatót, hogy kiszűrje a felvételek körülményeinek esetlegességeit, és csak azt jelölje meg hitelesnek, amit ezek a kiegészítő források már elfogadhatóvá tettek. És még a szcenikai elemeknek ez az utólagos reviziója sem mindig elegendő a csak megközelítően is teljes szcenikai rekonstrukcióhoz, a környezetéhez, amelyben az előadás során az adott /bár némileg mégis megváltozott/ jelenet lejátszódott. Azt talán mondanunk sem kell, hogy minél messzebb megyünk vissza a történelemben, - s ez a "vissza" ezen a területen legfeljebb egyetlen bő évszázad -, annál nehezebbé válnak az azonositások, a tényleges múlt rekonstrukciója. Mert végülis igen sok esetben maga a levett szerepes ábrázolás vagy jelenetkép sem tekjesen azonos az előadás folyamatában látottal. Már utaltunk arra, hogy műtermi felvételek esetében milyen döntő mértékben elszakadt a "beállitás" a valóságtól. A János vité z-tanulmány erre számos meggyőző példát mutat be. De még az olyan esetekben is, mint ami a Tragédi a fényképeztetését jellemzi, hogy tudniillik minden valószinüség szerint az előadás rendezője is jelen volt a képek készitésekor, amelyeket lényegében az eredeti helyszínen, a Népszinház-Vigopera szinpadán készítettek el, még az ilyen esetben is "dramaturgiai" összevonásokra, a látószög megváltoztatására, a képkivágás "eltolására" s főképpen a szinpadi világitásnak fotótechnikai okokból való megváltoztatására volt szükség ahhoz, hogy a képsorozat egyáltalában elkészülhessen. Éppen ez a tanulmány bizonyítja be, hogy a látszólag tökéletes forrás-féleség, a vizuális valóságot a lehető legpontosabban rögzitő fénykép, milyen kritikusan szemlélendő, és hogy milyen jelentős kiegészítő forrásokat kell igénybe venni ahhoz, hogy a rekonstrukciós munka egyáltalában elvégezhető legyen. Igaz viszont, hogy a végeredmény teljesebb és gazdagabb, mint minden eddigi utólagos "nyomozás". Hiszen elkerüli a szinháztörténész egyik legkegyetlenebb csapdáját: a korabeli néző, kritikus szubjektív megállapításait, amelyeket eddig becsületszóra kellett elhinnie. Az irott források félreérthetetlen korrekciójára nyilik igy 11
